Hajdú sógor

Vers mindenkinek

2009-05-31T12:00:00.001+02:00

Ma nem jutott semmi az eszembe, ezért csak egy rovásírásos szóviccet iktatok ide, hogy magyar testvéreimnek egy kis szórakozást nyújtsak, miközben az idegenszívűek megpukkadnak.

Megfejtéseiket várjuk a kiadóba, cím: 1282 Mucsa, Kézai Simon u. 13, Sziriusz (Kaltes).

Hold the line, please...

2009-04-27T12:00:00.000+02:00

Sziasztok, kedves olvasóim, most látom, hogy két hete nem szórakoztattam magukat, ezért elnézéseteket kérem Önöktől. A helyzet az, hogy most más foglalkoztat, megpróbálok egy nagyon hagyományos ponyvaregényt írni a poén kedvéért. Legközelebb szerintem nyáron írok csak ebbe a blogba, addig mindnyájan helyettesíthetitek a blogom a kezdőoldalaikon valami egyébbel, és ha semmi nem jön közbe, júniusban találkozunk ismét Önökkel.

Csá!

Pátosz

2009-04-13T12:00:00.002+02:00

Kolofón: ma nem vagyok hajlandó semmi szatirikusat írni, legfőbb ideje valami pozitív hangvételű, méltányos, megszívlelendő cikknek.

Gondolom, mindannyian megostromoltuk már a tudás várát, majd kiléptünk a nagybetűs életbe. Ballagási tarisznyánkban magunkkal vittünk emberséget, tudást, a képességet, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól. Kívánták nekünk a lehetőséget, hogy képesek legyünk mindig helyesen cselekedni, s hogy munkánkban kiválóak legyünk – soha ne érjük be mással, mint a tökéletessel. Így lettünk mindnyájan a társadalom hasznos tagjai, polgárok, magyarok.

Hiszen negyvennyolc és ötvenhat hősei nem hiába ontották vérüket, áldozták fel magukat, személyes vágyaikat, reményeiket, ambícióikat a haza oltárán!

Így lettünk mindannyian annyi titok tudói, így tettünk szert barátokra. E barátságok talán életre szólnak. Jóban-rosszban számíthatunk egymásra, hiszen mindannyiunkat összetart a szeretet, amit adtunk és kaptunk családunktól, szeretteinktől, osztálytársainktól, szerelmeinktől, barátainktól. A szeretet az, ami értelmet ad tanulmányainknak, az iskolában megszerzett megannyi tudásnak. Hiszen szeretet nélkül te csak biológus, kémikus, irodalmár, történész lehetsz, a szeretet által lehetsz ember! A szeretet által lehetsz apa vagy anya, férj vagy feleség, barát, szomszéd, utastárs.

Végtére is ötvenhat vagy negyvennyolc hősei is a haza szeretete miatt haltak hősi halált, áldozták életüket, álmaikat, jövőjüket a szabadságért, a szabad Magyarországért.

Igen, szabadság! Szabadság nélkül az ember semmi. Szabadság nélkül az ember rab, kalickába zárt madár, leláncolt Prométheusz. Szabadság nélkül a tudás használhatatlan. A szabadság nem más, mint lehetőség. A szabadság erőt, biztonságot ad. A szabadság felelősség. Felelősség embertársaid iránt, hazád iránt. A szabad emberek szabad hazában élnek, dolgoznak, szeretnek mindörökké. Mert a gondolatot nem lehet korlátok közé zárni, a gondolat mindig szabad marad. Ha úgy érezzük, elfásulunk, semmi sem sikerül: mindig erőt meríthetünk a gondolatból, hogy a gondolat szabad, és szabad is marad! Ez ad erőt a hétköznapok küzdelmeihez, megannyi fáradalmunk, erőfeszítésünk, harcunk értelmét ez adja, a cél, hogy szabadok, mindörökké szabadok és boldogok legyünk.

Mert, kedves barátaim, negyvennyolc és ötvenhat hősei arra tanítanak minket, hogy saját boldogságunknál fontosabb a köz boldogsága, kicsinyes, önző céljainknál a nemzet nagy céljai, boldogsága.

A boldogság nem csak egy kék madár. A boldogság nem pusztán elégedettség magunkkal, körülményeinkkel. A boldogság nem annyit tesz, mint nem szenvedni hiányt semmiben. A boldogság nem más, mint a bennünk szunnyadó lélek oroszlánjának megugrása, a szellem csillagösvényeinek feltérképezése és bebarangolása. A boldogság a lélek sugárzó fényének beengedése mindenki szívébe. A boldogság egyben szabadság, szeretet és tudás, a szabadság szeretete, a szeretet tudása, a tudás szabadsága. A boldogság a humánum parittyája. Kicsi parittya, amellyel a gonoszság Góliátját legyőzi végül a mindannyiunkban ott lapuló legkisebb királyfi.

Köszönöm a figyelmet.

Szócikkek a (nagyon) kislexikonból (2)

2009-04-10T12:00:00.002+02:00

Rövid szemelvények egy hiánypótló oktatásügyi kézikönyvből. Második rész.

aula –illegális tudatmódosító szerek adásvételére legkevésbé alkalmas terület. (ld. még -> iskolai vécé)

diákparlament – feladata a diákok demokratikus nevelésének biztosítása; ebben meglepően hasonló eredményekkel és metódusokkal operál a ~ és az országgyűlés. A ~ hatékonyságát rontja, hogy míg az országgyűlés a polgárok pénzének túlnyomó részét költheti el (az azt megtermelők helyett), addig a ~ arról dönthet, hogy 30.000.- forintot a klubhelyiség új magnójára vagy nagyobb tétel nyalókára költi-e.

kókuszgolyó – fizetési egység, amely tanárok és diákok között kötött fogadások tétjeként szerepel leggyakrabban.

osztályfőnöki óra – az az időintervallum, amelynek során gyerekektől fondorlatos indokokkal pénzt lehet beszedni a lehető legzavartalanabbul, de az elképzelhető legmagasabb iskolában előforduló zajszintben.

portás bácsi / büfés bácsi – a gyerekek politikai és ideológiai fejlődését kézben tartó, magát autodidakta módon szüntelenül rádiókból továbbképező, fotogén férfi.

Archimédesz nem ismerte az emót

2009-04-07T12:00:00.008+02:00

Aminthogy Archimédesz is abba halt bele, hogy épp borzasztóan az elméleti tudás foglalkoztatta, és vak volt a gyakorlathoz („ne zavard köreimet” – mondá az őt lekardozni készülő ellenségnek), ebbe fog a magyar közoktatás is kipurcanni.

Az alábbi kirohanásnak csak látszólag, vagy még annyira sem tárgya az emo, hiszen az már önmagában is paródia. Sokkal inkább szeretném gúny tárgyává tenni a magyar felsőoktatás pedagógiát oktató szegmensét. Mátóné Szabó Csilla, aki a KJF Bölcsészettudományi és Művészeti Intézetének Neveléstudományi Tanszékén oktat, sikeresen megalkotta a magyar pedagógiai szakirodalom állatorvosi lovát. Kérem drága olvasóimat, hogy olvassák el az írást (Az emók: az érzékenyek szubkultúrája) a maga egészében, ha tehetik, az Iskolakultúra 2009/1-2. összevont számának mellékletében vagy online itt.

„Az emo sokkal több, mint pop-punk zenei stílus […] – az emo életérzés.” – írja a tudós szerző, és kifuttatja cikkét a saját csuklóját metélő emósok képére, akik nem is feltétlenül metélik, és nem is csak az emósok, és egyáltalán. A falcolás veszélyes üzem, én sem helyeslem, de nagyjából ez az egyetlen pont, amiben egyetértek a tudós szerzővel. Abban már nem, hogy a gyakran falcoló emósok „az androgün külső miatt a legmegdöbbentőbbek”.

Az emó fő jellegzetessége, hogy „veszélyes játékot űznek a testileg-lelkileg éretlen kiskamaszok a nemi szerepekkel” mondja a tudós szerző, aki nyilván cseppet sem homofób, és abban is biztos vagyok, hogy átaludta a 70-es éveket. Meg a 80-asokat. Az milyen már, hogy a hosszú hajú fiatalokat még annál is régebben, a csodás 60-as évek folyamán lányos külsejük miatt vegzálták széles e hazában – wow, csak nem problémájuk volt a nagyoknak a hagyományos nemi szerepek elutasításával?

Jellemző különben, hogy a cikk végig adós marad azzal, hogy pontosan mik is a nemiszerep-felfogás e fajtájával a bajok, hacsak nem ez: „[e] hatások túl fiatalon érik őket, olyan életkorban állítják őket választás (sic!) elé, amikor még nem érettek erre a döntésre. […] Mivel tehát a nemek közötti különbségek elmosódni látszanak, innen már csak egy lépés az egymással csókolózó fiúk és lányok, illetve a biszexualitás.” Természetesen nem vitatom el senkitől a jogát, hogy ízlésének megfelelő és kevésbé megfelelő magatartásokat különböztessen meg a szexualitás terén is (például én sem szívesen nézek, néznék csókolózó fiúkat vagy kakiszexet), azért talán mégis kérdéses, hogy van-e az ilyen értéknyilvánítások mögött tudományos háttér. Nyersen megfogalmazva, mi a fasz köze van neki a tudós pozíciójában ahhoz, hogy ki kit szeret megcsókolni, ne adj’ isten szeretni? És akkor most finoman visszafogom magam, és nem küldöm el a tudós szerzőt melegebb (muhaha :-) éghajlatra, amiért még mindig úgy képzeli, hogy a szexuális irányultság választás kérdése.

Említést érdemel még a szerző nyelvtudása is: így fordít: One Last Wish – Egyetlen végrendelet, Cross My Heart – A szívemen át, vagy a kedvencem: Fall Out Boy – Kihullott fiú. Rosszul fordítja a második feltételes módot, és a mondatzáró anyway szerinte sehogyan nem-et jelent. Angolul nyilván nem kell mindenkinek tudnia, de nem is kötelező fordítani… (Megfejtés egyébként nagyjából helyesen: egy utolsó kívánság, bizonyisten, a fall out pedig radioaktív sugárzás-t jelent. Az anyway a mondat végén azt jelenti: különben is/sem.) A tudós szerző magyar emobandákat is ismer: No Thanx, Anti Fitness Club; s ezek népszerűségét egyáltalán nem a mögöttük álló pénzes menedzsmentnek, hanem annak tudja be, hogy a tagok „szinte egyidősek a rajongókkal: ők is tinédzserek”. Érdekes, hogy pont ezek a tinédzserek népszerűek, és nem azok, akik óccsó cuccon játszanak a falusi művházban. Jaj, de hülye vagy te, nem tudós, baszki.

Az országban, ahol szinte egyetlen híres rapper sem gettóból jött (Ganxsta – Pasarét, Ogli – V. kerület, Sub Bass – falu), idézi szerzőnk Szapu Magdát, aki valamiért nyilván tekintély, és aki zene, szórakozóhely és szórakozási forma alapján „a következő ifjúsági szubkulturális csoportokat különbözteti meg: rocker, metálos, alternatív, punk, szkinhed, rapper, diszkós, house-os és raver.” – sajnos mivel híján vagyok az erről szóló, minden bizonnyal felettébb izgis könyvnek, elképzelni sem tudom, mi lehet a különbség az első kettő vagy épp az utolsó három között, és hogy a „rapper” magyar viszonylatban vajon mi lehet, és hogy tényleg mitől lenne homogén szubkultúra. Ugyanannyira tudományos ez a taxonómia, mintha én meg kannásbor-fogyasztó vagy alcopop-fogyasztó szubkultúrákat különböztetnék meg, sőt, az én csoportjaim tán még homogénebbek lennének a tudósénál. Az „alternatívok” egy kalap alá vételével nem is vagyok hajlandó foglalkozni, olyan égbekiáltó ostobaság.

Gyanúnk tovább immár fokozhatatlan: szobatudóssal állunk szemben! A nagyasszony (aki magát egy helyütt pedagógusnak nevezi a cikkben) olvasta, hogy „ma már (sic!) a kutatók egyetértenek abban, hogy nem ifjúsági szubkultúráról, hanem szubkultúrákról lehet beszélni.” Bizonyára kimentek az utcára, vagy bemerészkedtek egy iskolába, és így jutottak e forradalmi megfigyeléshez. Pedig a pedagógiai intézetben biztos jobban lehetett volna kutatni.

Arról pedig egy büdös szót nem szól, hogy a felsorolt és a létező szubkultúrákkal egyáltalán nem az a baj, hogy a felnőttek értékrendjét elutasítják, hanem hogy olyanok, mint a McDonald's-szendvicsek: jó érzéssel tölthetnek el, illúziót is adnak, de végtelenül károsak. Az emós, a rocker, a technós, a rapper mind úgy akar egyedi, a többitől különböző lenni, hogy tehetséges pénzemberek által gyártatott, szemfüles producerek által kialakíttatott, műanyag sztárok által közvetített magatartásmintákat sajátít el, azaz beáll egy, a nemzetnél kisebb nyájba, és agyát ugyanúgy nem szabadgondolkodásra használja, mint a cikkíró, meg a többi pedagógiai tótumfaktum. Úgy akar egyéniség lenni, hogy egyformaságra törekszik. Hogy buta. Sapere aude, bazmeg, sapere aude!

Továbbmentem a szerző linkjein, és ilyen gyöngyszemeket találtam: „A Depeche Mode, a Nirvana vagy a Guns N’Roses után a mai szülőknek a lázadás terén már nem sok újat lehet felmutatni” – ez speciel a Hetek honlapjáról való, ami azért mint forrás is érdekes egy pedagógiai szakcikkben, nemcsak a megállapítás végtelen együgyűsége és tájékozatlansága miatt. Meg ezek legalább nem tudósok. Másik link, itt végre okos ember van a drót végén, Szekszárdi Júlia, csak ezzel meg az a baj, hogy lényegét tekintve teljesen ellentmond Mátóné cikkének („akadnak ezeknél valódibb, komolyabb problémák is”). Akkor miért hivatkozik rá a tudós szerző? A többi link gyalázkodásom szempontjából irreleváns.

Összegezve a sárdobálásom velejét (heh, képzavar má’ megin’), a cikk olyan jelenséget mutat be, amit mindenki ismer (már aki elhagy épületeket), de e bemutatást is felszínesen, kiáltó szociokulturális műveltségi hézagokkal teszi, idézve irreleváns vagy amatőr cikkeket, alapfokú angoltudással, homofób és életidegen szellemben, viszont borzasztó szakszerűen, a legevidensebb állításait is idézettel alátámasztva. Egy utolsó példa: „A meghökkentő külső mögött gyakran más is megbújik [t.i. mint lázadás]: családi problémák, lelki válságok, szorongás, amelyekről a kamasz nem beszél.” Remélem, nem sok olyan tanár akad Magyarhonban, aki ebből az útmutatóból értesül bármi újdonságról…

A Mátónéhoz hasonlatos emberek pedagógiát oktatnak. Régi szólásmondások helyett (arról, hogy ki oktat) inkább csak annyit: jaj nekünk. Na, megyek, felvágom az ereimet.

NB: Ugyanebben a folyóirat-számban Lénárd András, ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar, érdekes cikket közöl az interneten olvasható laikus pedagógiai nézetekről. Minta: „a pedagógusok […] sokszor cselekszenek úgy, hogy az ellentétben áll a tanult vagy professzionális pedagógiai elméletekkel.” – igen, tudós barátom, mi bizony bemegyünk a gyerekek közé, és – tudod - néha sok szép dolog nem pont a képzelőerőtök és a sok ügyes, ellenőrzött kísérlet szerint működik. További jó egészséget és professzionális, eredményes, hasznos munkát neked is.

Intő jelek

2009-04-04T12:00:00.002+02:00

Van egy kolléganőm, aki szentül hiszi, hogy a diákok néha ellopják az asztaláról a dolgozataikat, amikor ő éppen nem figyel. Ő adta az apropót arra, hogy vészriadót fújjak kedves mindnyájuknak: következzen tehát néhány intő jel, hogy esetleg nem a tanári pálya kiválasztása volt életed legjobb döntése.

Egy viccet tudsz, és azt sem te találtad ki. Például ha minden reggel „jó estét” köszönéssel lépsz az osztályba.
Azt hiszed, hogy egy gyerek meg tud hatódni Goethe Rémkirály című balladájától.
Külön eszközt viszel (például cipészkalapácsot) a tanári asztal püföléséhez, amikor csendet akarsz teremteni.
Minden este úgy gondolod, hogy ennyi feszültség után megengedhetsz magadnak egy pohárka tömény alkoholt. Absztinensek esetére: minden este úgy gondolod, hogy ennyi feszültség után megengedhetsz magadnak egy kis tábla csokit. Nagyon önmegtartóztatóknak: minden este úgy gondolod, hogy ennyi feszültség után megengedhetsz magadnak még öt miatyánkot és hét üdvözlégyet.
Azt gondolod, hogy költők robbantották ki az 1848-as forradalmat. A nagy generáció, főleg Bródy János, élen járt a Kádár-rendszer lebontásában, és az István, a király nemzeti érzelmű darab. A Terror Háza jó hely, szemléletesen mutatja be, hogy lényegileg a kommunizmus és a nácizmus egy tőről fakadnak. Úgy véled, te objektívan tanítod a történelmet.
Gyereket kell megkérned, hogy helyezzen üzembe egy videomagnót, és indítsa is el az abba elhelyezett kazettát. Utána a tévén nem sikerül megtalálnod a hangerő állításának módját, és ezért 45 perc üvöltésben ül a tanulócsoport, mert ezt már cikinek érzed megkérdezni a kölöktől.
Hatékonynak gondolod a „Nem muszáj ebbe az iskolába járni”, valamint a „Hogy lehet ilyen disznóólban létezni” formulákat annak ellenére, hogy születésed óta itt élsz, ebben a társadalomban.
Komolyan gondolod a „tanulmányi kirándulás” kifejezés első szavát, és amikor osztálykiránduláson vagy, szemhunyást sem alszol, mert egész éjjel lábujjhegyen a folyosót rovod, nehogy véletlenül a tizenkét éves lányok átmenjenek a tizenkét éves fiúk szobáiba.
Azt hiszed, hogy ha meggyőzően és szívhez szólóan kéred, akkor az osztálykarácsonyi névhúzás után a gyerekek nem fogják a cetliket egymás között elcserélni.
Tisztában vagy azzal, hogy csakis az általad íratott dolgozatoknál nem tudnak puskázni a tanulók.
Tántoríthatatlanul vallod, hogy a szöveges matekpéldák nem pusztán a gondolkodás különféle készségeit fejleszthetik, hanem alkalmasint az erkölcsi érzéket és a humánumot is.
A kicsengetés neked szól, és az órának akkor van vége, amikor te mondod.

A szellem napvilága

2009-04-01T01:23:00.003+02:00

Kedves olvasóim, örömtől reszkető hangon nyújtok át Önöknek egy csokrot abból a virágoskertből, amelynek illatait szippantva jellemünk és értelmünk egyaránt éteri magaslatokra tör. Következzenek a világ leghasznosabb, legszemfelnyitóbb (?) linkjei.

Kedvenc honlapomon (www.mariaorszaga.hu) végre kendőzetlen változatát olvashatjuk a magyarság őstörténetének, így például minden évszám látható, amikor a szíriusziak a földre látogattak.
Kettes számú kedvencem az a honlap, amely egy minden iskoláskorút érintő kérdésre adja meg a választ, vagyis hogy mi a teendő, ha bérmálkozás előtt maszturbáltunk volna.
A politika embert és közösséget egyaránt formáló világából most egy Petőfi kapcsán kirobbant vita videóját osztom meg Önökkel, jelige: "kinek a kurv'anyját?'
És ha már Petőfi, akkor nézzük tágabb összefüggésben a reformkort. Jómagam eddig nem sejtettem, hogy Kossuth Lajos "a Magyar Mao Tce Tung", de ha jobban végiggondoljuk, oly evidens ez, hogy szinte sajnálom, hogy az ötletgazda már a Szíriuszon lehet.
Más. Sokakat foglalkoztat, hogy mi lenne az optimális megoldás az iskolai agresszióra. Nos, nem kell tovább kutatni, egy derék pedagógus emberfeletti pátosszal osztja meg olvasóival a makarenkói felfedezést: a gyereket ütni kell.
Egy igazi punk nem ragadhat le a szélsőbaloldal sekélyes világában, így Pozsonyi Bucó szelllemének fáklyafényénél most megoldódik a cigánykérdés. Olvasás után kérem Önöket, tegyék fel a népszerű ideológus kérdését úgy, hogy a cikkben legtöbbször szereplő tulajdonnevet "Pozsonyi"-ra cserélik.
Rózsaszín alapon rózsaszín feliratokat ígérhetek Önöknek, ha meglátogatják hazánk legszebb és tán leglelkesebb független Hello Kitty oldalát. Állat!
Individualista korunkban mindenki egyéniség akar lenni. Nem úgy ez a zenekar. Ők arról szavaztatják meg rajongóikat, hogy kire hasonlítanak leginkább. Ha az oldalon járnak, kérem, mindenképpen hallgassanak is bele az onnan elérhető éteri dallamokba.
Ha már a zene kincsesbányájában matatunk, adekvát megosztanom Önökkel egy felfedezést. Míg Goethe rothadó almákat szagolgatott munka közben, van nálunk olyan rocklegenda, akinek erre semmi szüksége. Nemcsak a kemény zenék dalszövegírását forradalmasítja, de nyelvünket is, méghozzá a legegyszerűbb aljzószerekkel. Repatarurgyán!
És végül az emo-ról, erről a csodálatos irányzatról, amely minden bizonnyal a könnyűzene, de továbbmegyek, a zene megszületésének végső értelmét adja. Egy honlappal és egy videóval búcsúzom mára.

Remélem, mindenki jobb ember lett, legalább egy kicsit, ettől a sok pozitív élménytől. Köszönöm a figyelmet.

Diákhatározó (3) – Aki magánórákat vesz

2009-03-28T12:00:00.006+01:00

A tanuló, aki magánórákat vesz, tulajdonképpen nem más, mint a pedagógusoknak hobbijuk űzését anyagi úton lehetővé tevő, kényszerhelyzetben lévő individuum.

Ha nem lenne, a pedagógusnak nem volna módja arra, hogy délelőttönként az állami szférában (nagyjából) ingyenmunkát végezzen – hacsak mondott pedagógus nem házasodik megfelelően jól eleresztett termékmenedzserekkel, vagy inkább (minimum) önkormányzati képviselőkkel.

Folyamatában szemléltetném három tipikus magántanuló-magántanár viszony útjának lefolyását. Az egyszerűség kedvéért magyarul.

Első verzió, a ritka:

Diák felhív:

XY ajánlott, őt is Te készítetted fel a középfokúra, és azt mondta, hogy te vagy a főnyeremény.
Igen, emlékszem rá, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, de nem tudom, hogy ha benned ilyen magas elvárásokat keltett, vajon meg tudok-e felelni… (álszerény)
Én mindenképpen téged szeretnélek.

Találkozunk:

Miből szeretnél tanulni, könyvből, vagy fénymásolatokból…
Amit javasolsz, a lényeg, hogy menjen, hogy rendesen megtanuljak, nagy szükségem lenne arra, hogy jobban boldoguljak a munkahelyemen, tudod?
Nyelvvizsgára felkészüljünk?
Nem is annyira a papír a lényeg, de ha már ott tartunk, akkor jó, ha van valami visszajelzés, akkor elmennék nyelvvizsgázni, ha felkészültem rá.

Tanulunk:

Kérdeznélek a szavakból, így az óra elején.
Persze, csináljuk, az első tíz oldalt néztem csak át ugyan…
(miután minden szót tudott:)
Nagyon jó, csak így tovább, ügyes voltál. Nézzük a házi feladatot.
Oké, de volna néhány kérdésem is hozzá.
(miután kiderül, hogy két hibája volt, és a kérdései jó megérzéseket takarnak:)
Ilyen feladatból adhatnál még többet.

Vizsgázik:

Szia, most lett vége a szóbelinek, tudunk most beszélni?
Szia, persze, mondjad. Milyen volt? Hogy ment?
Hát, először eléggé féltem, de aztán láttam, hogy kedvesek, mosolyognak, egyszer éreztem azt, hogy még kéne beszélnem valamit, de akkor nagy nehezen összehoztam még két mondatot…

Írásbeli 80%, szóbeli 75%

Második verzió, a gyakori:

Diákkal levelezünk:

Tisztelt HJK, honlapján olvastam, hogy van szabad időpontja vasárnap éjjel, ez nekem nagyon megfelelne, heti egyszer 30 percben, ha lehet […]
Tisztelt XY, akkor javasolok egy ingyenes szintfelmérőt, de jelezném, hogy heti 1 x 30 perc a szóbeli készségek elsajátítására kevésnek bizonyulhat […]
Kedves K, sajnos nekem csak ennyi időm van angolt tanulni […]

Találkozunk:

Miből szeretnél tanulni, könyvből, vagy fénymásolatokból…
Hát nézd, én már életemben annyi tankönyvből tanultam, soha egyik se vált be, vannak bennük ezek a hülye képek, meg színes az egész, nekem nyelvtan kell, táblázatok, érted… Akkor már inkább a fénymásolatok.
Nyelvvizsgára felkészüljünk?
Nekem KELL az a nyelvvizsga, érted, legkésőbb egy hónap múlva, mert állást változtatok, és akkor kezdek az új helyen, be kell mutatnom a papírt. Ha máshogy nem megy, akkor, érted, megveszem a nyelvvizsgát má’.

Tanulunk:

Kérdeznélek a szavakból, így az óra elején.
Hát ne haragudj, most nem nagyon volt időm tanulni, így nézegettem a buszon az első két oldalt, de nem hiszem, hogy…
Na jó, akkor nem kínozlak ezzel. Nézzük a házi feladatot.
Na, AZT megcsináltam, az tuti jó lett, ez tök könnyű volt. Most fejeztem be, az előbb.
(miután kiderül, hogy két jó megoldása volt a húszból)
Ez olyan hülye feladat volt amúgy, csináljunk inkább nyelvvizsgateszteket.

Vizsgázik:

Szia, gondolom, most lett vége a szóbelidnek, tudunk most beszélni?
Szia, hát elég szar volt, érted, láttam azon a csávón, hogy utálja a képemet, olyan szemétségeket kérdezett, meg így látszott, hogy direkt azt akarják, hogy jöjjek még többször, és még keressenek rajtam egy rakás pénzt. Na de ide vissza nem jövök, csak amikor jövök megfellebbezni az írásbelim eredményét.

Írásbeli 28%, szóbeli 40%

Harmadik, a kivételes eset:

Diákkal beszélek személyesen:

Figyelj már, kéne nekem egy nyelvvizsga, kicseréljük a személyibe’, meg így, meg úgy… Különben nem kapok diplomát.
Hát jó, de… [...]
(morális és technikai kifogások, részben tessék-lássék)
Ne parázzá’, megoldjuk. Tessék a zsé.

Vizsgázok:

Szia, gondolom, most lett vége a szóbelinek, tudunk most beszélni?
Szia, persze, mondom is. Hát elég szar volt, nagyon kellett vigyáznom, hogy ne legyek túl gyors, az írásbelin könnyebb volt, mert ott előre beírtam kb. 20% rossz választ, és akkor a többire már nem kellett figyelni, de itt elég necces volt. Ezért gondoltam, visszaveszek a kiejtésemből is.
Köszi, biztos jó lett, ajánlhatlak másnak is?
Köszi, de inkább ne csináljunk ebből rendszert…

Írásbeli: 88%, szóbeli: 90%

Tanárhatározó (4) - A humorzsák

2009-03-25T12:00:00.000+01:00

Az 1981-ben az év viccének választott tréfát a mai tizenévesek éppúgy nem ismerik, mint a Ki Mit Tud? korai parodistaszámainak poénjait – ilyen és ehhez hasonló szerencsés véletleneket aknáz ki a humorzsák tanár, aki bizonyára mindvégig a Ludas Matyi hűséges előfizetője és a Maksa Híradó törzsnézője volt.

Amikor először belép egy osztályba, már húsz éve ugyanazzal a poénnal mutatkozik be, amelynek elmondása közben már nevet, míg a megszeppent elsősök arcán valami egészen sajátos kifejezés jelenik meg. A humorzsák ezt nem veszi észre, mert a vicctől addigra már a könnyei potyognak. Később is megfigyelhető, hogy meghatározott pedagógiai szituációk pavlovi reflexként váltják ki belőle a mindig alkalomhoz illő humoros kifejezést.

A faj tipikus egyede bármikor fejből idézi a következő művek bármelyikét (ami természetesen a műveket magukat nem minősíti):

Romhányi József: Szamárfül,
Karinthy Frigyes: Így írtok ti (de kizárólag a Babits-paródiákat),
Milne: Micimackó.

A humorzsák nemcsak az intellektusra hat villámcsapásszerűen, hanem jól felismerhető fiziológiás tüneteket is produkál, így például van neki egy sajátos nevetése, amely talán leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor a beindított porszívó csövének végére sztaniolpapír tapad, miközben a berendezést kezelő háztartási alkalmazottba éppen életlen kést szúr egy asztmás vérmedve.

A fajnak két alfaját különböztethetjük meg: az egyik hónaljig húzza ódivatú szövetnadrágját, a másik pedig beszédhibás, és gyakran vissza kell szívnia a szájürege sarkában kicsordulni készülő nyálat. Egy példányban mindkét sajátosság előfordulása minden bizonnyal Természet édesanyánk legbizarrabb alkotása lehetne, de ennyi humorérzéke Neki aztán garantáltan nincsen.

Ami mármost a faj pszichéjét illeti: meg van győződve róla, hogy a diákok kedvenc tanára ő, és nem is sejti, hogy bizonyos értelemben ez igaz is.

Kedvenc idézeteim

2009-03-22T12:00:00.001+01:00

Az internetes aforizmagyűjtemények nagy hiányossága, hogy kizárólag szerelemről, öregségről, családról, meg más lerágott csontokról tartalmaznak jól bevethető szellemes mondásokat. De ez nem maradhat így, íme, egy csokorral (hah, mekkora közhely) kedvenc alternatív aforizmáimból.

„Az életnek tanulunk.” (ismeretlen) – Igen, kovalens kötések, elektrolízis és Petrarca-szonettek között élünk mindahányan. Pedig tényleg.
„Az autóban nincsen szekrény.” (P. Zsuzsanna tanító) – Ezt akkor hallottam, amikor általános iskola alsó tagozatában megkérdezték, milyen részekből áll egy gépjármű. Olvasván az Ezerféle autó című szakmunkát, karosszéria helyett annak magyar megfelelőjét, a „kocsiszekrény” kifejezést mondtam hozzászólásomban, vesztemre.
„Ha valamit igazán szét akarsz kenni, nem akarsz határozott állást foglalni, alakíts az ügyben bizottságot. Minél több résztvevő van benne, annál jobb.” (S. Géza oktatáspolitikus) – A nagy ember ezt egyetemista koromban tanította nekem a Közoktatás-politika című speckol alkalmával. Azóta figyelem a világot, és belátom, nem volt hiábavaló felvenni ezt a tanegységet.
„Néha könyvet is olvasok, // de nemcsak tündérmeséket, // mert én is kijártam az iskolát.” (D. Rózsi, zeneművész) – Vajon mennyi lehet most az általa olvasott könyvek között a tündérmesék aránya? Nagyobb lett-e, vagy kisebb, amióta a fenti szöveg megszületett?
„Könyvet lopni nem bűn.” (egy vadkankülsejű, Zrínyi-rajongó, mizogün professzor, Eötvös Loránd Tudományegyetem, magyar szak) – Loptam is az ELTÉről egy sorozat művészetelméleti könyvet nagy nekibuzdulásomban. Még az sem szegte kedvem, hogy egy szemináriumi szobában hevertek egymás tetején, három centiméter vastag porréteg alatt, így nem lehet őket igazán jó lelkiismerettel az ágyban olvasni.
„riporter: Maga értelmiségi? – felvonuló: Nem, én tanár vagyok.” (Gálvölgyi János egyik műsorából) – Annyian védik itt a Nők Lapját, hogy beláthatjuk, a komikus evvel bakot lőtt, faviccet sütött el.
„El kéne döntenünk, hogy milyen iskolát csinálunk: elitgimnáziumot, vagy gettóiskolát a négereknek.” (egy korábbi munkahelyem korábbi igazgatója, biológiatankönyv-szerző) – Nem, tényleg nem mind értelmiségi, aki tanár. Abban az iskolában olyan tanár is akadt, aki egy kifulladt gyereknek az „Auschwitzban örültél volna ennyi levegőnek” tréfás kiszólást bírta mondani.
„Én tényleg egy axióma vagyok.” (G. János, tanár, elitgimnázium) – A mókás tévedést valójában kiprovokálták. A derék ember ugyanis annyi axiómát mondott, hogy egy tanítványa megjegyezte: „A tanár úr maga is egy axióma” – és ő csak felült a rosszízű provokációnak.
„Én vagyok a rock and roll.” (G. János, tanár, elitgimnázium) – Talán a szakember a fenti baklövést akarta jóvátenni ezzel a más alkalommal elejtett megjegyzésével.
„Milyen szép is ez a mi hivatásunk.” (két tanárbarátom és én).

Szülőhatározó (2) – A szittya

2009-03-19T12:00:00.006+01:00

„Mikor tanulja meg végre a gyerek, hogy a felnőttlét nem szórakozást jelent, hanem vért izzadni a nemzet szolgálatában?” – szegezte egyszer egy általam tartott szülői értekezleten egy nagyon magyar apuka egy kevésbé magyar apukának. Igaz, az se volt normális, de most mégis az ősmagyar szülőről lesz szó.

Az ősmagyar szülő már a rendszerváltás előtt is ősmagyar volt, csak akkor még belül. Utána azután folyamatosan ütköztek ki külsején is a semmivel össze nem téveszthető jegyek. A gyerek meg, szegény, mintakövető lévén, nem áll igazi válaszúton.

Rendszerint már a neve predesztinálja a kölköt: minimum Csaba Bendegúz Kötöny szegény, húga pedig minimum Csenge Kösöntyű Hajna – persze csak akkor, ha már a rendszerváltás után születtek. Gyermekágyánál magyar regéket és mondákat olvasnak fel neki, hogy előre beoltsák a globalizált Grimm-mesék ellen. Karácsonykor a pártus herceget ünneplik, akit anyja (mint azt a félkegyelmű Pörzse Sándor kacagtató műsorából tudjuk) „kis Kerecsenemnek” becézett, ebből származik „karácsony” szavunk.

A gyerek egyszerre tanul meg írni és rovásírni, és az még a jobbik (höhö) eset, ha csak cserkésznek íratják be, de Magyar Szigetre azért nem viszik ki. Társaitól megtanulja aztán a Kárpátia és a Romantikus Erőszak szeretetét, és ruhatárába apránként bekerülnek a csodaszarvasos pólók is, meg persze a nagymagyarország-térképes kapucnis pulcsi, hogy az említett tekervényes vonal mindig vele lehessen, ne csak apuék autóján lehessen három példányban látni.

Megvannak a megfelelő gimnáziumok a kis szittya számára; jobb helyeken a diáknapokon elhívnak egy-egy palesztin előadót, hogy meséljen nekik a cionisták túlkapásairól, illetve elviszik őket solymászni is. A minap a buszon hallottam olyat (becsszó), hogy két kölök arról beszélt, hogy a történelem esszéjüket rovásírással kell beadniuk.

A magyarórán mármost ezek a szegény agymosottak kizárólag olyan művek iránt mutatnak érdeklődést, amelyben heroikus főszereplők nagy tetteket visznek véghez (így az 1850 után keletkezett színvonalas művek gyakorlatilag kiesnek). Fintorogva és csak végszükség esetén olvasnak olyan hígmagyarokat, mint Örkény vagy József Attila, de Radnótinak a Nem tudhatom miatt megbocsátják, hogy zsidó volt. Hiányolják a tananyagból a Wass Albert-szintű túlírt nemzeties fost, és nem értik, miért tanulunk olyan sok világirodalmat a magyarórán. A „finnugor” kifejezés természetesen szitokszó, amiről úgy tudják, hogy maguk a „nyelvcsalád” tagjai sem veszik már komolyan.

A szülők mindezt természetesen minden fórumon – így szülői értekezleten, fogadóórán, feljelentésben – képviselik és támogatják, mint a bevezető példám is mutatja. Gyönyörű az is, hogy ezt a gondolkodásmódot egyedül helyesnek tételezik fel, és nem pusztán elítélik a másként gondolkodókat, hanem meg is lepődnek rajta, ha élőben látnak ilyet. Talán azért, mert a másik oldal be tudja fogni a nemzetidegen pofáját, és nem deklarálja lépten-nyomon a világnézetét. Vagy lehet, hogy utóbbiak tudják, hogy ez a fajta nemzeti szellem csak egy 19. századi találmány, köze nincs a történelemhez... mondjuk, a mához sincsen, persze.

Nekem személy szerint (mivel libertariánus vagyok) jelenleg nincs pártpreferenciám, órán sem politizálok, de ha netán eljönne az ő országuk – bocsánat, Mária országa (aki sokak szerint ugyan nem volt magyar, de persze ez aljas hazugság) -, remélem, meghagyják a munkám, és fogok tudni venni a hentesnél grillezett turult két hátrafelé nyilazás órám után, a lóáldozás előtt.

Szócikkek a (nagyon) kislexikonból (1)

2009-03-16T12:00:00.003+01:00

Rövid szemelvények egy hiánypótló oktatásügyi kézikönyvből. Első rész.

fogadóóra – a tanár verbális védekező mechanizmusainak begyakorlási terepe; összejövetel, amelynek során a szülő lerántja a leplet a tanár pedagógiai baklövéseiről, illetve a pedagógusnak módja nyílik bebizonyítani a szülő totális inkompetenciáját.

minőségbiztosítás – adminisztratív fogalom; nagy mennyiségű, részben az adatvédelmi törvények megszegésével gyűjtött személyes adat együttesét eredményezi. Az adathalmaz több szempontú többszörös kinyomtatásával létrejött iratkupac segít fenntartani a látszatát annak, hogy a tanárok nem tehetnek meg akármit.

minőségi bérpótlék – bruttó pénzösszeg, amelyet az iskolavezetéssel baráti kapcsolatot ápoló pedagógusok kapnak (kaptak?), az általuk sütött sütemények ízének színvonala alapján.

NAT – Nemzeti Alaptanterv; írott malaszt, amely a megtanítandó tananyagot tartalmazza, és amelynek hatóköre a folyosón, az osztályterem ajtajánál végződik.

szakfelügyelő – régészeti fogalom; iskolákat járó kedves és korosodó hölgy, aki az átkosban fenntartotta a látszatát annak, hogy a tanárokat szakmailag ellenőrzik.

szülői munkaközösség – iskolaigazgatók személyes sármjának / szexepiljének megcsillantására szolgáló, évente kétszer ülésező csoportterápiás foglalkozás. Funkciója az iskola feletti szülői kontroll illúziójának megteremtése.

vendetta – ellenszenves, buta, protekciós gyerekek felzárkóztatására történő pedagógia kísérlet.

"Vezérül, a lángoszlopot"

2009-03-13T12:00:00.001+01:00

Március 15 apropóján szeretnék szólni az irodalom feladatáról, hiszen az események sűrűjében valósággal hemzsegtek irodalmi nagyjaink.

Már alsó tagozatban úgy magyarórán, mint iskolai ünnepélyeken Petőfi Sándor alakja úgy ábrázoltatik a tanulóifjúság épülésére, mint aki (majdhogynem) egyszemélyi felelőse a ’48-as eseményeknek, aki a „szűrös-gubás embereknek” ír, felrázza őket, azt’ jöhet a forradalom. Ritkán említik meg, hogy nemhogy nem olvasták őt a szűrös-gubás emberek, de mások is csak csekély számban, és hogy művészete nem kiváltója, hanem következménye a kor eseményeinek.

Mindez persze nem csökkenti Sándor érdemeit, magam is nagy rajongója vagyok.

Viszont remekül illusztrálja társadalmunknak azt a hajlamát, hogy a rendelkezésére álló tényanyagból koncepciózusan szemezgessen, saját történelemfelfogását illusztrálja műalkotásokkal. Hogy mást ne mondjak, hányan emlegetik a nemzet Sándorának több nyelvre kiterjedő kompetenciáját, embergyűlölő (s ezért sokkal szimpatikusabb) korszakait, vagy hogy mekkora bizniszmen volt, amikor a Tízek Társaságát létrehozta, hogy megzsarolják együtt a lapkiadókat a magasabb gázsiért… ugye, hogy senki? De ez vajh miért nem lényeges?

Megmondom. Azért, mert itt még mindig egy csomóan azt hiszik, hogy az irodalom a nemzet és az egyén sorsának alakítója, társadalmi reakciók kiváltója, gondolkodásmódok megváltoztatója. Ebbe nem illik embergyűlölet, a pénz szeretete, a kicsapongás, a jellemhibák. Itt mindenki azt várja a múlt nagy egyéniségeitől, hogy makulátlan jellemek legyenek, akiknek az élete kizárólag például állítható momentumok sorozata.

Kár, hogy ilyen nem volt egy darab se. Kossuth sikkasztott, Berzsenyi megtiltotta nejének, hogy olvasson, Vörösmarty szifiliszben halt meg, Krúdy a bajszos nőket szerette, Kosztolányi drogfüggő szoknyapecér volt, Balassi nőket erőszakolt meg, Jókai protekciózott, hogy veje gusztustalan körképe elkészülhessen, satöbbi, satöbbi.

De baszki ettől még egyik nagyobb volt, mint a másik! Platón nem minden idők legokosabb embere volt, ha történetesen a fiatal fiúk iránti testi vonzalmat speciel többre értékelte a nők iránt érzettnél? De az volt.

Hogyan lehetne az irodalom életek megváltoztatója? Tedd a szívedre a kezed, kedves olvasó, hányszor fordult elő veled, hogy nemhogy végigolvastál egy a gondolkodásmódoddal szöges ellentétben álló irodalmi művet, de azt utána nem megvetendő emlékeid közé suvasztottad el, hanem mentális pálforduláson mentél keresztül miatta?

Mi tehát az irodalom (sőt a művészet) feladata? Szerintem semmi. Nincs feladata. Ettől annyira értékes, ettől nélkülözhetetlen, ezért nem tudunk nélküle élni. Mi más van még ilyen?

Ja, és amúgy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, ofkorsz.

„Zakatol a szív, de meddig még?”

2009-03-10T12:00:00.001+01:00

Biztos ismerik a régi viccet: „Miért jó a csigának?” Válasz: „Nem is jó a csigának.” Ma pediglen felteszem a kérdést, miért jó a közalkalmazottnak.

Generációm nevében beszélek. Gimnázium végén, amikor már nem kellett hegesztőszemüvegen át nézni a szocializmus építésének fenn ragyogó csillagát, nemcsak pályát választottunk. Kiválaszthattuk, hogy hogyan viszonyulunk az újmódi kapitalizmushoz. Én a gyávák útját választottam – akkor legalábbis úgy éreztem –, vagyis hogy maradok állam bácsi óvó karjai között, elvégre a tanári hivatást ő finanszírozza (már amennyire).

Tudtam tehát, hogy nem ebből fogok meggazdagodni, és hogy lúzernek fognak tekinteni az akkortájt emvéjezni kezdő, majd később kevés darabot eladó autókereskedések ügyfélkörét alkotó osztálytársaim. Hiszen cserébe bejelentett állásom lesz, fix fizetéssel, soha nem fognak kirúgni, nyáron két hónap szabadságom lesz, azt csinálom majd, amit szeretek, és társadalmilag hasznos lesz, amit teszek.

Minden meg is valósult, természetesen.

Bejelentett állásom lett – így nem lehet adóelkerülő az ember (csak a magánórái után :-); fix fizetésem lett – volna, ha nem variálnák minden évben az óraszámomat, és nem kéthavonta fizetnék ki a túlórákat teljesen követhetetlen pénzügyi mesterkedések útján; soha nem fognak kirúgni – gondoltam én, de egy helyről már kirúgtak, egy másikról majdnem, és manapság már én vagyok azon a ponton, hogy elég a sok örömből; nyáron két hónap szabadságom lett – az ezredforduló előtt egy kicsivel, azóta végigdolgozom a nyarakat, hogy év közben legyen megélhetés (de ez nem jelenti azt, hogy minden cimbora be ne szólna a kéthavi nyári pihenésért); azt csinálom, amit szeretek – délelőtt, aztán délután megkeresem rá a pénzt, de olyan munkával, amit rühellek, és nem hagy időt a magánéletre; társadalmilag hasznos, amit teszek – csak kár, hogy annyi a hülye a társadalomban, hogy ma már úgy látom, esélyem sincs.

Közben olyanokkal vagyok összezárva, mint például egy híres okos ember egyik tesója, testnevelő, aki azt mondta értekezleten, hogy „A gyereknek komplexumai vannak”, vagy olyanokkal, mint az a kollégám, akivel megüzentem az osztályának, hogy tanulják meg A XIX. század költőit – és erre az illető tanerő megkérdezte, hogy nem lesz-e ez így egyszerre túl sok.
Ezért az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy ezt abba fogom hagyni – és akkor Önöknek sem lesz többé ilyen szórakoztató olvasmányuk, mint ez a blog.

Lírai beszámoló arról, hogy valójában mindannyian egyformán kreatívak vagyunk

2009-03-07T12:00:00.002+01:00

A mi sulinkba 2001 óta nem jár József nevű diák, ám tavaly óta van már egy Patrick.

Újabb időkben egyre elkerülhetetlenebbnek látszik, hogy megérkezzenek a Robinok, a Kevinek és a Dzsesszikák, ami talán a második hullámnak nevezhető. Az első hullám az ősmagyar nevű gyerekeké volt, az utóbbi négy-öt évben minden osztályban akadt egy-egy Csömödér, Vajk, Magor vagy Bendegúz.

2007 óta nincs iskolánkban mégsem Árpád, Béla soha nem is volt, amióta itt dolgozom. Géza se. Úgy látszik, valamiért az Árpád-házi királyok közül csak László igazán népszerű, de az se nagyon. Ja, és volt egy-két Kálmán.

De a legérdekesebb megfigyelés, hogy a Szamanták, Csengék, Márkok, Koppányok, Bencék, Zsanettek, Villők szülei még mind szürke, közönséges, hétköznapi Pálok, Zsuzsák, Lajosok, Imrék, Sándorok vagy Ilonák voltak.

Szülőhatározó (1) – A benyomó

2009-03-04T12:00:00.006+01:00

A közoktatás majdnem minden szereplőjéről írtam már valami sértőt, legfőbb ideje, hogy a pedagógusi munka legnagyobb kerékkötőiről is lerántsam a leplet, a szülőkről.

A szülő-téma eddig azért hiányzott a kipécézettek közül, mert – legalábbis ahol én (még) dolgozom –, meglepően nagy számban fordulnak elő közöttük teljesen normálisnak mondható típusok, vagyis olyan egyedek, akik teljesen kétségbeesve figyelik ivadékaikat abban a bizonyos egy-másfél évben, amikor minden kamasz meghülyül, ám ezalatt az idő alatt ugyanúgy nem követnek el semmi jóvátehetetlent, mint ahogy előtte sem tették, és így a meghülyült kamasznak módja van relatíve adekvát felnőtté válni. Jellemzi az efféle szülőket még az is, hogy noha gyerekeiket szeretik, mégsem gondolják hibátlannak és tökéletesnek. A tanárt nem tekintik mizantróp, frusztrált lúzernek. Az ilyen szülőket tehát nem szeretném megbántani, de tény, hogy nincs is bennük semmi érdekes. Ezért inkább azokról szólnék, akik nem pont így képzelik el az iskolai munkát, és abban sarjaikat.

A mai esetünk az a szülő, aki benyomja satnya és tuskó leszármazottját egy annak tudásához messze nem illő középiskolába. Ezt azért teszi, mert úgy gondolja, hogy bár az osztályzatai nem lesznek túl jók, de legalább jó kezekben lesz. Csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a szüntelen kudarcélmények nem feltétlenül jellemformáló hatásúak. A gyerek vagy depressziós lesz, vagy megtanul amúgy istenigazából sumákolni, lógni és hazudni, vagy – leggyakoribb esetben – mivel eszével nem tud kitűnni az osztályban, tahóságával fogja a lázadó korszak vezérének szerepét felvenni, és így mérgezi a közösség hangulatát.

Finom bukét ad ennek a gyakori folyamatnak (bocs a képzavarért), amikor aztán a benyomott gyerek szülője elkezdi kifejezni elégedetlenségét az iskolában folyó munka színvonalával kapcsolatban, felrója a tanároknak, hogy nem tudják a gyereket „elvarázsolni” – ergo magukra vessenek, ha gondok vannak vele.

Nem is lehet ezért akárkiből ilyen szülő – kedves eset, amikor a felmenő az adott iskola tanára, így nemcsak benyomni tudja a kölköt, de közelről tudja monitorozni tanárkollégái pedagógiai baklövéseit (azaz minden, gyermeke megrendszabályozására tett kétségbeesett kísérletüket).

Képes még ilyen gyereket az iskolára oktrojálni a fenntartó húsosfazeka körül csoportosuló lévnyalók szinte bármelyike. Egy-egy alpolgármesteri unokaöcs vagy a kulturális bizottság jegyzőjének csemetéje nyilván nem fog a lakótelepi panelból készültbe járni…

Az sem volt rossz, amikor osztályfőnök lettem (szándékosan nem írom ide, mikor), tévedésből a gyerekek sokféle papírjával együtt (anyakönyvi kivonatok, ilyesmi) odaadtak nekem egy, az igazgatóhoz címzett levelet: "XY vagyok, a miniszterelnöki hivatalban dolgozom. Kérem, hogy fiam, NN sikertelen felvételijétől eltekinteni szíveskedjenek."

De a legszánalmasabb az iskolavezetéssel baráti szálakkal összekötött csoportozat, az ilyet arról lehet felismerni, hogy ha nagy néha beteszi a lábát az intézménybe, akkor csak az iskolavezetés megfelelő tagjával konzultál, miután azt jobbról-balról megpuszilta, de a gyereket ténylegesen tanító pedagógusokkal szinte sohasem - vagy ha mégis, akkor azután a puszizkodós főnökségi taghoz vezet az útja. A saját osztályomban a talán legviccesebben ostoba gyerek az iskola egykori igazgatóhelyettesének a háziorvosának a lánya volt, mellesleg funkcionális és tényleges analfabéta.

A fenti szülőfajta bűne még, hogy egy érdemes gyereket kitúrt az iskolából, akinek már nem jutott hely a felvételi eljárás során, de ez nyilván szóra sem érdemes, a saját gyerekéért mindent megtesz az ember. Ha hagyják neki.

Az én nem elsősorban egyenesnek és karakánnak mondható főnököm mindig arra hivatkozik, hogy a protekciós gyerekek sokfélék, és nem mindegyikkel van gond, meg hogy normál eljárásban is bekerülnek ide nem való kölkök – és valamiért ebből azt szűri le, hogy elvtelen magatartásával nincs semmi baj. Hivatkozik arra, hogy nem utasíthatja vissza a fenntartók benyomottjait, mert akkor az iskola nem kap pénzt (igen, mert így kap). A tanulmányok vége felé meg arra hivatkozik, hogy ha ennyi ideig nem buktattuk meg vagy tanácsoltuk el a kölköt, akkor most már nem tehetjük meg. Azt ilyenkor nem említi, amikor időközönként konkrétan megtiltja egy-egy protkós gyerek megbuktatását vagy eltanácsolását. Kedvenc esetem, amikor egy kolléga-gyereknél törvényi szabályozásra hivatkozott, ami miatt a gyereket nem lehetett megbuktatni. Írt egyikünk az osztályozókonferencia után az oktatási ombudsmannak, aki hamar megválaszolta, hogy az egész hivatkozott rendelkezés nem is létezik. De addigra már a kis lurkót át is engedtük.

Igazgatónk persze csak faktot tart, abban ilyen gyerekeket szinte soha nem kell tanítania.

Az ilyen gyerekből eddig több tucatot láttam. Tudják, hányból lett rendes, autonóm, önfenntartó, a közösségre nézve hasznos polgár? Tudják? Szerintem tudják.

Így tehát ez egy olyan játszma, amelynek kizárólag vesztesei vannak: a kitúrt gyerek, a tanárok, az iskola, a közösség, hosszú távon a társadalom, és aki miatt az egészet csinálja az a hülye, búvalbaszott szülője: a benyomott gyerek maga. Mégis, a bíró ezt a játszmát valamiért nem fújja le.

Ahogy végigolvastam a fentieket, erős ingerem támadt, hogy ezt a postot itt most abbahagyjam, slusszpoénnak – már nem is tudom, miért – egy Vörösmarty-idézetet írok búcsúzóul. „Ezzé lett magyar hazátok.” Bocs a pátoszért.

Tíz különbség (2) - A tanáregyéniség

2009-03-01T12:00:00.001+01:00

Részben folytatva a múltkori posztot, íme tíz különbség, amely egy úgynevezett tanáregyéniség és a Terminátor között fennáll.

A Terminátor nem ijed meg, ha felugró ablakot lát.
A Terminátor egy gyerekkel sem kivételez.
A Terminátor átlátná a fénymásoló kezelőfelületét, ha használnának olyat a nukleáris armageddon után is.
A Terminátornak nem kell szertáros.
A Terminátornak csak egy viszonylag rövid halállistája van.
A Terminátor inkább utazik az időben, és nem próbálja megállítani vagy visszaforgatni.
A Terminátorból jó folyosóügyeletes lenne, mert akármeddig tud állni feleslegesen.
A Terminátor mindent vörösben lát, és ezt tudja is magáról.
A Terminátorok számára nincs továbbképzés drámajátékkal.
A Terminátort nem az infarktus, a gyomorfekély, a magas vérnyomás vagy a depresszió öli meg, csak az olvadt fém.

„Hibbant kamaszok”

2009-02-26T12:00:00.005+01:00

1989-ben újratemetik Nagy Imrét, meghal Kádár János, és megjelenik Bogáti Péter A Nevenincs tér lovagjai című ifjúsági regénye.

A hazug gyerekkönyveket kiveséző sorozatunk mai darabja igazán szerencsétlen percben jött világra. Míg mondjuk Az ágasvári csata című Bogáti-opusz (1961) kiállta az idő próbáját; noha didaxisa egészen fájdalmas, de mulatságos mivolta mentségéül szolgál. Kiskoromban ronggyá olvastam tehát, és midőn elveszett, fáradságot nem kímélve, nem könnyen, antikváriumból ismét beszereztem.

De ma A Nevenincs tér lovagjairól akarok szót ejteni, mert ezt a könyvet Az ágasvári csatával ellentétben valószínűleg senki sem olvasta, amire abból is következtetek, hogy magam is egy falusi művelődési ház leselejtezendő készletéből vettem meg 50.- forintért az idén, kifogástalan állapotban, ami azért húsz évvel a megjelenés után, hát… magáért beszél.

Ideiktatom először is a fülszöveget, majd annak nyomvonalán haladunk, tarts velem, ó olvasó.

„Gondolhatjátok, hogy ahol egy térnek nincs neve, az nem más, mint egy lakótelep. És ha lakótelep, ott gyerekek is vannak. És ahol gyerekek vannak, ott mindig történik valami. Ebben a regényben ráadásul olyan izgalmas dolgok történnek, hogy szinte észre sem vesszük: harsányan kacagva olvassuk végig Tupi és társainak, továbbá a Shakespeare-t idézgető szakállas könyvtárosnak és a nagyszerűen karatézó, szép tornatanárnőnek vidám nyomozását bizonyos gonoszkodó ikrek és tolvajkodó felnőttek dolgában.”

A mottó pedig ez:

„Ezt a könyvet Neked írtam, Rólad szól. Ha elolvastad, kérd meg a szüleidet, olvassák el ők is. Mivel róluk is szól, s így nékik is szól. Azután együtt próbáljátok meg folytatni.”

***

A Délibábnak nevezett lakótelep (valószerűtlen neve ellenére) maga a vérvalóság. Szerző azzal a gyűlölettel fordul irányába, amilyennel mondjuk Dyga Zsombor, Békásmegyer lantosa nem tenné. A közterületeken mocsok van, falfirkák és kutyaszar, az épületek maguk „panelnudlik”, amelyekben nemcsak a falak vékonyak, hanem mindig rossz a lift. Fél oldalt olvashatunk is arról, hogy milyen élmény a másik lépcsőházban felmenni, ha elromlik a mi lépcsőházunk liftje. A házakban a narráció szerint már megjelentek a csövesek, akik irányában leplezetlen megvetés árad: „[a csövesek] megérezték, hogy oda emberi lények is járnak”. Azonban szerző mintha a jövőbe látna, amidőn a magyar társadalmat amúgy metonimikusan ábrázoló lakótelep kettéosztottságáról ír: az alvég és a felvég nem áll szóba egymással, gyerekeik külön iskolába járnak. Ideális tehát a kulissza egy vidám nyomozáshoz.

Gonoszkodó ikrek, tolvaj felnőttek csakugyan előfordulnak itt-ott, de gyakoribb a jó ízlés határán már bőven túlmenően jó fej felnőttek szerepeltetése, ami azért egy gyerekkönyvben még bocsánatos bűn, de bűn. Ami viszont végképp megbocsáthatatlan, hogy a regény vázát a gyerekek/fiatalok és a felnőttek (mármint a jó fej felnőttek) kultúrájának sorozatos ütköztetése adja, amiből mindig az utóbbi kerül ki toronymagas győztesként. Például a fiatalok ellátogatnak a Bádoglavór (!) együttes koncertjére, ahol természetesen mindenki ittas és extatikus állapotban van, kis tömegverekedés is akad. A zenekar amúgy klasszikus zenéből lopja motívumait, ami mutatja a szerző hézagos valóságérzékét éppúgy, mint a könnyűzene iránti lenéző attitűdjét. Bezzeg amikor a főhős szerelmével és annak jó fej anyukájával komolyzenei koncertre megy, nemcsak kurvajól érzi magát, hanem még arra is sor kerül, hogy végre megfogják egymás kezét, amire a vad rockkoncerten nem nyílt mód. (A szerelmi szál amúgy ilyen, a szokásos prüdériánál egy fokkal szolidabb, mert egy ízben megemlíttetik, hogy Kriszti, a szerelem tárgya „talán” már melltartót is hord – emlékszem a saját és korosztályom érdeklődésére, a lányok melltartóihoz fűződő viszonyára hetedikes korunkban, és mondhatom, nem ismerek magunkra.)

Egy másik eset, amikor a könyvtárban lejátsszák a Terminátor első részét videóról. A cselekményről részletes beszámolót kapunk (igaz, Sarah Connor helyett a különben pontos narráció valamiért Mary Brown-nak nevezi a főszereplőt). Aztán a könyvtáros kérdve kifejtő módszerrel rávezeti a nem teljesen érthető okokból a vetítés után nem távozó, majd birkamód okfejtéskövető fiatalokat, hogy mennyire gagyi is a film – „Így bukik a Terminátor” összegez az egyik gyerek az után, hogy felszolgálták neki az időutazási paradoxont, és ezzel illető gyerek elfogadja, hogy az időgép tulajdonképpen már létezik: a mozi, és benne a filmhíradó (!) megőrzi a múltat. Természetesen Shakespeare örök és elpusztíthatatlan, az ő műveit fanatikusan és óraműpontossággal idézi a szakállas könyvtáros, mint amelyek minden élethelyzetben hasznos tanácsokkal szolgálnak.

Shakespeare persze tévés ellenpontot is kap, a Felügyelőt, aki ugyan névtelen, de mivel segédjét Harrynak hívják, Derrick-kel azonosíthatjuk. Vele az a baj, hogy klisékkel operál, és kiszámítható, hogy mikor mi lesz. Egyetértek, a tévés krimik csakugyan ilyenek, a gond az, hogy a most tárgyalthoz hasonló gyerekkönyvek is beleesnek hébe-hóba ilyes hibákba. Khm.

Megemlíteném még, hogy narrátorunk gyűlöli Bud Spencert („duci bumburnyák […] aki úgy aprítja a jónépet a vásznon, mint krumplit szokás a levesbe”), helyette azt vélné kívánatosnak, ha a gyerekek példaképül „Dobó Istvánt, Bornemissza Gergelyt, Toldi Miklóst, Ságvári Endrét” választanák. Ja, Ságvári már bennem is felmerült.

A szerző ezen felül érdekes elképzelésekkel bír arról is: mit tud a számítógép. Mivel ezt a találmányt a fiatalok kultúrájához sorolja, gyakran olvashatunk arról, mi mindenre nem alkalmas, és csak egy bekezdésben ismerteti egy lehetséges felhasználási módját. Na idessetek: a főhős elmegy a számtek zseni gyerekhez, aki betáplálja a komputerbe az adatokat (?), és megkérdezi (sic), hogy milyen közös célért foghatna össze a telep kettészakadt társadalma (!), mire a gép visszakérdezi (sic): „a rongálókra, balhézókra és más szemetelő szemét népségre akarsz vadászni? Arra ott a rendőrség, azért találták fel. Téged meg arra, hogy tanulj, játssz és készítsd elő magad a fölnőttségre.” Jó kis gép, mi? Jobb, mint a Terminátor. Én elfogadnám, ’89-ben pláne elfogadtam volna.

***

A sokszor említett harsány kacagásra két szándékosnak látszó poén is alkalmat nyújt, nemcsak a fentiekhez hasonló sületlenségek. Az egyik: „a tíz üveg sört már nem cekkerben hozza haza, hanem fogyasztás után”, a másik a Bádoglavór egyik dalszövege, amiből sajnos csak töredéket kapunk: „Teddrááá, teddrááá, / anya-kada-tasin-re!”

A nyomozás maga ellenben nem is annyira vidám, mint inkább egy termelési regény adaptált változata. A megtévedt és misztikus pénzkölcsönzők által kényszerített butikos rá akarja venni a Bugyiművek (állami fehérneműgyár beceneve) egyik dolgozóját, hogy egy csomó vég vászonból csináljon selejtet, azt adják el a MÉH-nek, majd az ő, a butikos emberei olcsón megveszik, és divatos, egyedi ruhákat varrnak belőle. Rezső, a Bugyiművek munkatársa azonban nem hajlandó a kamu selejtezésre, ami miatt aztán a butikos három ikerfia terrorizálja. Így a tisztességes Rezső a gyár leányszállóján bujkál a családja értesítése nélkül. A felesége otthon szomorkodik láncdohányzás kíséretében. Közös gyermekük szintén nem mer hazamenni (a miértet ne is kérdezzétek, mert nem derül ki), hanem csövezik, és keresi apucit. Szerencsére főhősünk, Tupi a Bugyiművek vezérigazgatójának fia, ő ráveszi apját, hogy tárgyaljon a butikos Dokán apukával. A vezérigazgató apuka természetesen mindent elintéz, megbékíti a maszekot. A butikba azonban betörnek a békétlen és továbbra is misztikus befektetők, és a kivitelezésből látszik, hogy nem anyagi haszonszerzés, hanem megfélemlítési célzattal (a miértet ne is kérdezzétek, mert újfent nem derül ki). A gyerekek azonban egy presszóban véletlenül hallott megjegyzés (!) miatt megtalálják a lopott holmit, a rendőröket pedig elirányítják a még mindig és immár véglegesen misztikus befektetőkhöz, így a nyomozás megnyugtatóan lezárul.

***

Tudjátok-e, mi a „madzagdaru”? És a „panelefánt”? A „pötyigép”? Annyi bizonyos, hogy nem a szleng elemei 1989-ben, annál inkább a regény modoros, elviselhetetlenül művi nyelvezetének szervetlen részei. A megfejtés amúgy „lift”, „sorház” és „számológép”, ha valaki nem jött volna rá. Ennél is cifrább, hogy az egyik szereplő BASIC- parancsokat kever a beszédébe, természetesen ennek funkciója az egyénítés és a szatíra, csak az a kár, hogy a parancsok előfordulása minden logikát nélkülöz – hogy mást ne mondjak, az egyik fordulat a „print”, amit a szereplő teljesen esetlegesen időnként elrikkant. A másik mulatságos jegye a regénynek a karate-szakkifejezések használata. Ez a küzdősport ’89-ben csakugyan megkerülhetetlen divat volt, jogos a helye a műben, csak az a rendhagyó, hogy a karatés terminusok 20 oldalban zsúfolódnak, akkor viszont gyakran minden magyarázat nélkül, és óriási koncentrációban. Röpködnek a „Yoko-geri-kekomi”-k, aztán mintha elvágták volna – gondolom, szerző félredobta vagy elvesztette a még részben felvágatlan karatés szakkönyvét.

Politikai szempontból a regény narrátora érezhetően nem találja a helyét. Az úttörők kötelező jellegű papírgyűjtését ugyan koldulásnak tekinti (egy oldal erről), de magát az úttörőmozgalmat még mindig hevesen imádja: segítségével a telep összefog, hogy mást ne mondjak. A szocialista tervgazdaság még ideális a számára. Megértő a vezérigazgatóval szemben: az nem tehet róla hogy a gyár termékei nem népszerűek (ugyanis nem lehet a gépsorokat folyton átállítgatni, hogy divatosat gyártsanak rajtuk), de a butikos, a magánszektor egyetlen képviselője is feloldozást kap, a Fifi butikból ugyanis a Bugyiművek mintaboltjává válik (!), ezzel anyagi előnyökhöz és biztonságérzethez juttatva tulajdonosát. Az üzenet tehát erőteljesen a szocialista társadalmi berendezkedés adaptív megmenthetősége – hát, ez annyira nem jött be, de hogy ’89-ben még ezt hitte valaki, az nem vall pengeéles észre…

***

Ráadásnak egy posztmodern gesztus. Az írót nem lehet álszeméremmel vádolni, mivel saját magát is beépíti az elbeszélés katedrálisának falába, de nem azzal a finom eleganciával, mint mondjuk ahogy Kosztolányi az Édes Anna végén dolgozik. Hogy mást ne mondjak, szerző állítja, hogy előbb megírta a fent gyalázott Terminátort, mint a film elkészült volna. Hát lehet, de akkor nem kéne azt annyira ostorozni. Ennél is jópofább viszont, hogy Pötty, az egyik kisgyerek-szereplő kikéri a könyvtárból Bogáti mester már említett örökzöldjét, Az ágasvári csatát, méghozzá így: „Azt mondják, az tökjó könyv, és rengeteget lehet röhögni rajta!” – Mire a könyvtáros: „Majd előjegyezlek”.

Az egészet megkoronázza az az író-olvasó találkozó, amelynek során a szereplők találkoznak „azzal a bizonyos íróval” (mert érdekes módon a „Bogáti Péter” kifejezés nem szerepel a regényben, csak mint Az ágasvári csata szerzőjét említi magát a mester – gondolom, a szerénység foszlánya ez). Szóval író-olvasó találkozó van, ahol „az író” alaposan sárba tiporja és vérig alázza a gyerekeket és fiatalokat (ízelítő: „Mi cikisek vagyunk?” – kérdezi Tupi, miért nem ír a szerző erről a korosztályról, s erre az író: „Talán nem? – vágta vissza. – Lassan nem lesz szülő, nem lesz tanár, különösen tanárnő, aki kordában képes tartani benneteket! Ezt írjam meg?!” vagy például: „A világ már csak olyan, amilyen, és ha lehet is rajta segíteni, az nem a ti dolgotok!”), de azok nem otthagyják, hanem hagyják neki, hogy egy csapásra megoldást kínáljon a bajokra: „az író” kitalálja, hogy szervezzenek egy iskolákon átívelő úttörőcsapatot, sőt nevet is ad neki, a regény címét: A Nevenincs tér lovagjai.

A mű születésekor Bogáti mester 65 éves volt, így nem csoda, hogy semmi fogalma sincs a kamaszok világáról, beszédmódjáról, problémáiról, ehhez hasonlóan felszínes és zavarba ejtően naiv a rendszerváltás idejéről alkotott képe („Átmenetben vagy, mint ez az egész nagy Délibáb itt körülöttünk.”). A regény tulajdonképpen egy a gyerekeket szíve mélyén műveletlenségük miatt engesztelhetetlenül megvető, ám nevelésüket édes mázba vont keserű pirulákkal helyrerántani kívánó, vagyis a lehető legrövidebb terjedelembe a lehető legtöbb tanulságot bezsúfolva rendíthetetlenül alkotó fáradt öregember „harsány” és „vidám” átkozódása. Ez az utolsó megjelent regénye.

A mester idén lesz 85 éves, jó egészséget kívánok neki. Köszönöm Az ágasvári csatát, de hálás vagyok a sorsnak, hogy jobban emlékszem 1989-re, mint amennyire ő ezt talán szeretné.

Amit soha többé...

2009-02-23T12:00:00.000+01:00

Kedves olvasóközönség, összegyűjtöttem azokat a közhelyeket, amelyeket soha többet ne vegyen a szájára senki, mégpedig mostantól kezdve. Indokaimat nem kívánom a nyilvánosság elé tárni – ez is olyan kulturális marker-féleség, mint a Pink Floyd utálata: vagy evidens, vagy inkább hagyjuk.

Nos tehát, a jövőben soha ne halljam vagy olvassam (maximum ironikusan), mert megkereslek:

a jó hír az, hogy;
a jó magatartás azt jelenti, hogy ’jó’;
a nagybetűs életbe;
a nemzet napszámosa;
alkalmából;
alma mater;
annak idején;
az iskola az életre nevel;
egészséges életmód;
elégtelen;
és most tihozzátok fordulok;
esztendő;
ez az összeg nem fejezi ki;
gitáros mise;
gyerMek;
jó reggeleket;
környezettudatos;
minőségbiztosítás;
ne is haragudjál;
nem lehetne, hogy;
ökumené;
önmérséklet;
öregbíti;
tanár úr, én tényleg.

Köszönöm szépen, mindenkinek boldog életet kívánok.

Az univerzum titkai (5) – Egyéb kérdések

2009-02-20T12:00:00.003+01:00

Még maradt jó pár megválaszolatlan kérdés, íme, a tíz utolsó, és most már szabad kommentálni.

5. Egyéb kérdések

Mi szükség van az iskolai ünnepélyekre?
Miért kell a büfés bácsinak rajta lennie a tablón? Minek a tabló?
A sok alternatív évvége miatt mikor kell elkezdeni felírni az „ó-ió-ció-áció-káció-akáció-vakáció” betűjátékot?
Mennyi esze van annak a tanárnak, aki a saját gyerekét protekcióval benyomja oda, ahol ő maga dolgozik?
Mi értelme a ballagásnak, főleg arra tekintettel, hogy utána két nappal jönnek vissza érettségit írni…?
Miért jó az érettségi találkozó? Ki kíváncsi arra, hogy a másik élete mennyivel jobb az övénél?
Miért hiszi még mindig majdnem mindenki, hogy a latin nyelv ismerete segít az abból keletkezett nyelvek, vagy akár bármely élő nyelv elsajátításában?
Miért jön ki minden magyar gyerekkönyv és film végén a televízió?
Miért van a tanároknak olyan azonnal felismerhető, komikus neve – különösen a férjük nevét felvett asszonyok esetében -, amely rögtön elárulja foglalkozásukat?
Miért nincs családja egy tanárnak sem a Harry Potter-sorozatban?

Az univerzum titkai (4) - Nevelési kérdések

2009-02-19T12:00:00.003+01:00

Hogyan neveljük a jövő felnőtteit, szavazópolgárait, jó munkásembereit?

4. Nevelési kérdések

Miért mindig a leghülyébb gyerekek szülei nem jönnek be a fogadóórára?
Miért baj, ha diákok csókolóznak a folyosón?
Miért nem éneklik a diákok a Himnuszt és a Szózatot? Mind mutál?
Miért kell terjeszteni, hogy a fű „kapudrog” (azaz utána jönnek a kemény drogok), és miért hinné el a kölök a drogok reális veszélyeit, ha már a fűről hazudnak neki?
Miért fáj jobban a kölkök dohányzása és füvezése a piálásuknál?
Mi értelme van 18 éves gyereknek magatartás- és szorgalomjegyet adni?
Miért nem szégyelli magát, aki azt mondja: „A diákok a jogaikkal persze tisztában vannak, de a kötelességeikről hallani sem akarnak… Majd ha elvégzik kötelességeiket, érvényesíthetik a jogaikat!”
Miért jut minden tanárnál tíz intőre egy dicséret?
Miért olvas egy tanár Blikket vagy Nők Lapját? Hát Kiskegyedet vagy Story Magazint?
Hogy lehet az olyanból tanár, aki Blikket, Nők Lapját, Kiskegyedet vagy Story Magazint olvas?

Az univerzum titkai (3) - Oktatási kérdések

2009-02-18T12:00:00.004+01:00

Most pedig arról, mit és hogyan oktatunk mink, derék napszámosok. Igyekeztem minden terület képviselőit megsérteni.

3. Oktatási kérdések

Ha olyan kurvajó a magyar oktatási rendszer, akkor miért hisznek oly sokan a horoszkópban, homeopátiában, ufológiában, sumér-magyar rokonságban, kitalált középkor-elméletben, Atkins-diétában, gyógyító kristályokban, a vitaminos szcientológusokban, stb?
Miért és még meddig kell fejből tudni adatokat / évszámokat / vaktérképet / bármit, amiről tudod, hol kell keresni az interneten?
Mikor dobják ki végre a Kodály-módszert, és kezdenek zenét tanítani?
Minek kell verseket kívülről tudni? Miért pont azokat?
Miért tanítunk meg mindent a központi idegrendszer kémiai működéséről, és semmit arról, hogy melyik fa vagy bokor micsoda?
Miért nincs filozófiaoktatás? Miért ilyen szánalmasan kevés az állampolgári ismeretek oktatása?
Miért van külön kémia, biológia és fizika? Ha már van, miért nincsenek szinkronban?
Miért nincs szinkronban a magyar, a történelem, az ének és a rajz? – Na jó, itt csúsztatok, mert nem azonos az évek száma, amelyben oktatják, de akkor is…
Miért időrendben kell oktatni az irodalomtörténetet? Miért Odüsszeia 14 évesen és Mikszáth 17 évesen?
Miért számláló nélküli magnóval kell nyelvi segédanyagokat hallgatni?

Az univerzum titkai (2) - Politikai kérdések

2009-02-17T12:00:00.003+01:00

A második adag kérdésem a politika hímes mezején szed néhány virágszálat.

2. Politikai kérdések

Pontosan mi a baj azzal, ha mindenki a képességeinek megfelelő oktatásban részesül?
Miért politikai kérdés az interaktív tábla?
Miért van még mindig benne a papírnaplóban, hogy hány cigány tanuló van az osztályban, és miért így kérdez: „bukott tanulók: … ebből lány: …”?
Miért csak a jobbos tanárok politizálnak az órán?
Miért ápoljuk emlékét és koszorúzzuk márványtábláját a világ legkommunistább halott igazgatójának? Miért nevezünk el róla díjat – és gondolom, tíz év múlva az iskola utcáját is?
Miért kap ingyen tankönyvet, akinek a két testvérén kívül két úszómedencéje is van?
Miért lehet valaki egy év munka után tíz évig gyesen, elvéve a státuszt a tíz éve folyamatosan dolgozó helyettesítője elől?
Miért szavaz bármiről is egy tantestület, amikor nincs is olyan kérdés, amelyet ne vétózhatna meg a diákönkormányzat, az iskolavezetés, az iskolaszék, a fenntartó vagy Zeusz?
Miért kell egy állami iskolában mindenki vallási érzékenységét tolerálni, kivéve az ateistákét?
Miért nincsenek börtönben a gyermekétkeztetési vállalatok vezetői?

Az univerzum titkai (1) - Munkaügyi kérdések

2009-02-16T12:00:00.005+01:00

Egyre többet gondolkodom az utóbbi időben azon, hogy mennyi megválaszolatlan kérdés is van a mi gyönyörű hivatásunkkal kapcsolatban. Rájöttem, hogy ez nem véletlen. Oka s egyben célja, hogy a ma ismert világegyetem legfontosabb rejtélyeit – honnan jövünk, miért élünk, hová tartunk – megfejtsük, s ezek csakis akkor fejthetőek meg, ha az alábbi kérdésekre már választ kapott az emberiség.

5 napig egy-egy csokor kérdést olvashatnak itt, és e posztok nem lesznek az eddigiekhez hasonlóan mókásak és kacagtatóak. Akinek nem inge, ne vegye magára. A kommentek le vannak tiltva, amíg az utolsó, 5. poszt is meg nem jelenik. Vitaindítók is lehetnek a kérdéseim, ha akarja a drága olvasótábor.

1. Munkaügyi kérdések

Miért nincs szakfelügyelet, és miért taníthat élethossziglan olyan ember, aki erre teljesen alkalmatlan? És ha már így van, nyugdíjba vonulásakor miért szép virágcsokrot kap?
Miért gondolja az iskolaigazgató, hogy minden tantárgy módszertana nemcsak a kisujjában van, hanem jobban oktatná a tárgyat a tantestület minden tagjánál?
Miért nem vehet fel egy tanár kényelmes ruhát? Miért lehet egy diákra írva a teljes szlengszótár?
Miért jön mindenki azzal, milyen jó a tanárnak, hogy van nyáron két szabad hónapja? A többi tízzel mi a helyzet?
Miért kell diplomás embereknek a vécében dohányzókra vadászni, vagy a tartályban túrni az odarejtett matekpélda-megoldásokat keresve?
Mi a funkciója az osztályfőnöki munkaközösségnek?
Miért érzi magát a tanár felettesének a gazdasági vezető? Hát a konyhás? És a portás?
Miért számít 0 óra munkának egy 3x24 órás osztálykirándulás vagy 6x24 órás tábor?
Miért van némelyik diáknak jobb autója, mint a tanároknak?
Miért van jobb autója a sítáborszervező meg az angol nyelvi utat szervező tanárnak, mint a többinek?

Elemzés (2) –Osztálytalálkozó

2009-02-13T12:00:00.002+01:00

Elemzés rovatunk mai tárgya a Dolly Roll egy korai alkotása, a vérvalóság és a fantázia birodalmának határmezsgyéjén életveszélyesen egyensúlyozó Osztálytalálkozó című szociografikus érzékenységű, mégis idilli miniatűröket tartalmazó darab.

„Lenyomtunk négy évet, az iskola bezár,
Vakációzik diák és tanár!
A felmentett elmehetett,
Rekkenő a nyáridő -
Jó lesz találkozni egy hosszú év után…

Már szervezzük az estét, de nincs üres terem,
Azért a részvételi díjat átveszem.
Mindenki váratlan
Vendégként nálam van -
A stréber villájába invitál.

Osztálytalálkozó, de jó hogy mindenki itt van!
Bukott diákkal szemben az igazgató,
Mily különös a véletlen:
Milliomos az életben -
Boltjában minden tankönyv kapható!

Osztálytalákozó, de jó hogy mindenki itt van!
Pótvizsgázik az összes oktató:
Térképek, fényképek,
Izgalmas emlékek,
Betelt intőkönyvek, osztálynaplók…

Visszatérünk, jövőre is találkozhatunk,
Egymásról sok pletykát megtudunk.
Jó néhány év múlva már csak arra gondolunk:
Milyen válogatott banda volt az osztályunk!
Jó néhány év múlva már csak arra gondolunk:
Minden hájjal megkent csibészek voltunk!
Vissza-visszatérünk, s már csak arra gondolunk…”

A töredékességében is megkapó szépségű, az összetartás, együvé tartozás himnuszaként felfogható költemény elsősorban idő- és térkezelésével lepi meg a gyanútlan befogadót.

A mű egésze valamilyen téren és időn kívüli állapotban lebeg: „lenyomtak” négy évet, kitört a vakáció, aztán időugrás: eltelik „egy hosszú év”, amely elég hosszú ahhoz, hogy a bukott diák milliomosság váljék, méghozzá váratlan fordulattal lángossütés vagy brókernetezés helyett tankönyvek terjesztése révén. Az eltelt év hosszúságát jelzi az is, hogy az iskolában töltött időkre csak segítséggel képesek visszaemlékezni. Ezután is éventként fognak találkozni, de az eljövendő kor kérdései és problémái helyett „már csak arra” gondolnak majd, „milyen válogatott banda” voltak. Tehát az iskola nem felkészítette őket „az életre”, hanem eszképista módon annak pótlására fog szolgálni egész felnőttlétükben.

Miért kér a lírai én pénzt azért, hogy vendégül lássa osztálytársait? A strébernek mi nem felel meg a versbeszélő otthonában, ami miatt a saját villáját részesítené előnyben mint a találkozó helyszínét?

Milyen társadalom az, ahol a stréber és a bukott diák egyaránt meggazdagszik (az egyiknek villája, a másiknak tankönyvshopja lett egy év alatt), a többiek sorsáról azonban nem tudunk meg semmit?

Vajon mi lehet a misztikus „térképeken”?

Mi olyan van egy osztálynaplóban, ami „izgalmas” lehet egy osztálytalálkozón?

Mi az az intőkönyv? Ha betelt, akkor hogyhogy az egész tanári kar („az összes oktató”) elfogadta a meghívást erre az összejövetelre? Vajon mivel kompenzálta ez az osztály, hogy „minden hájjal megkent csibészek” voltak?

Mit takar a „pótvizsgázik” ige az „összes oktatóval” kapcsolatban? Miért vetik azok magukat alá a hangzása alapján felettébb kellemetlen procedúrának?

Ha mindenki jelen van az osztálytalálkozón, akkor hogyan ejtik szerét annak, hogy „pletykákat” tudjanak meg egymásról (ahhoz ugyanis az kell, hogy valamely érintett fél ne legyen jelen)?

Megannyi megválaszolatlan, mert megválaszolhatatlan kérdés. Ugyan ki gondolná első olvasatra, mennyi posztmodern titkot rejthet egy látszólag ártalmatlan, nosztalgikus nóta? Társadalomkritikus felhangjait a zenekar („a banda”) a kontextus segítségével rejtette el a Kádár-korszak cenzúrája elől, ugyanis olyan dalokkal vették körbe egyébként is Happy Coctail című lemezükön, mint pl. Florida Expressz, Shake koktail [sic], Kabalabébi, Csingilingi vagy éppen Honolulu Rallye. Hallgasd meg friss füllel ezt a nótát, és nyisd ki a szemed!

Alkalmatlan eszközt készítettek az alkalmatlan emberek…

2009-02-10T12:00:00.006+01:00

…ismét – gondolok itt a központi gimnáziumi írásbeli felvételi vizsgafeladatokra. A hatosztályost van balszerencsém évek óta ismerni.

A múltban ugyebár a kapósabb középiskolák írásbeli és szóbeli felvételit tartottak, sőt, volt olyan hely is (pl. a budapesti Trefort, ha jól tudom), ahol még játszatták is a diákokat, hogy megnézzék, hogyan viselkednek kötetlenebb helyzetekben. Ezen felül figyelembe vették az általános iskolában szerzett bizonyítványokat is. Így alakult ki a végső felvételi sorrend, amelyben – mint az talán kevésbé ismert – az igazgatónak van végső szava.

Aztán a rendszer szép fokozatosan megváltozott – no persze nem a legalizált igazgatói protekciót törölték el, ó, nem.

Először központosították a felvételi feladatsorokat – így minden gimnáziumban ugyanazt íratták meg a hatodikosokkal. Ennek előnye, hogy ha valaki mondjuk soproni, de Győrbe akar felvételizni, akkor nem kell ezért odautaznia, hanem megírhatja a tesztet egy soproni iskolában; illetve, hogy ha több iskolába jelentkezik is valaki, elég egy feladatsort megírnia. Ez tehát rendben is lenne.

Azután most eltörölték a szóbeli vizsga lehetőségét. Mivel az iskolák etnikai alapú válogatókat rendeztek imitt-amott, ez szintén helyes.

Régen a szóbelin meg lehetett nézni a diák ellenőrzőjét, van-e benne sok fegyelmi problémára utaló bejegyzés. Most ennek lehetősége is megszűnt. Talán még ez is tolerálható, hiszen lehet, hogy az ellenőrzőben semmi nincs, mert a szemfüles kölök épp egy hete veszítette el a régit, és a bemutatott dokumentumba még nem volt idő semmit bejegyezni.

A baj csak az, hogy megmaradt a két legalkalmatlanabb eszköz a teljesítmény mérésére.

Először is az általános iskolai eredmények nem jelentenek semmit. Nem kell sokáig gondolkodni ennek belátásához. Még a tantárgyak sem ugyanazok az egyes iskolákban (pl. egységes természetismeret van-e, vagy külön tantárgyak)! De legfőképp: egy szegedi általános iskola (hasraütök) latin tagozatán szerzett matematika hármas vajon rosszabb-e, mint a topolyaszattyáni tanintézményben szerzett matematika ötös? Hogy lehet(ne) ezeket összemérni?

A másik eszköz az egységes írásbeli felvételi feladatsor. A matek feladatsor (úgy hallom a szakos kollégáktól) elég jól szór, azaz sikeresen megkülönböztethető a segítségével az ocsú és a tiszta búza. Ha azonban valaki matematikából csak közepesen muzsikál, még mindig lehet reménye, hogy a magyar feladatsorban bizonyíthatja humán rátermettségét…

Jaj, bocsánat, elrontottam, lehetNE reménye a magyar feladatsorban, csak hiába. Az ugyanis egy szar, dilettánsok által összeállított híg fos, egy felháborító szemét. Aki alkotta, gyereket talán képen látott eddig, de lehet, hogy azon sem.

Miért írok ilyeneket? Nos, javító tanárként közel 50 dolgozat ment át a kezeim között. A maximális pontszám 50 volt. Az 50 gyerek közül 3 (három) ért el 40 pontnál kevesebbet. No nem azért, mert mind kis zsenik lennének – 45-46 pontot a funkcionális analfabéták is összeszedtek, 42-43-at a gyakorlatilag analfabéták. Mégpedig azért, mert a feladatsorból 80%-ot SENKI NEM RONTOTT EL! Akkor mire volt jó az? Mit mért ez a feladatsor? Mennyiben segített differenciálni? Ezen felül pedig iszonyatos volt látni, hogy a fogalmazásaik alapján egyértelműen tahó, gimnázium-éretlen, műveletlen és írástudatlan emberek ugyanannyi pontot érnek el, mint akik J.K. Rowling szintjén fogalmaznak. Aki ennek a feladatsornak a kidolgozásában részt vett, és aki ezt jóváhagyta, mind szégyellje magát, és lehetőleg menjen el dolgozni.

Részletes indoklás a kemény szívűeknek:

[feladatsor itt, megoldókulcs itt]

Senki (vagy szinte senki) nem rontotta el a feladatsor 1, 2a, 2c, 3a, 4a, 4b, 4c, 4d, 4e, 4f, 4g, 4h, 5a, 5b, 5c, 6a (ennek a megoldókulcsban teljesen elfogadhatatlan a megoldása is), 7b, 7c, 8a, 8b, 8c, 8d, 9a, 9b, 9c, 9e feladatait. A 2., 4., 5., 7. feladatok a maguk egészében nem mértek semmit.

A 6. feladat leíró nyelvtanra vonatkozott, amit vagy tanult a szegény kölök, vagy nem – igazságtalan ennek mérése, ugyanis nagyobb részben nem készséget, hanem lexikális tudást mér. Az egyetlen bármit is érő feladat a teszt-részből a 8e volt, esetleg a 3., ami (egy kicsit) megmérte a szövegértési készséget és a lényeglátást.

A fogalmazás, ami – bizton állíthatom – teljesen egyértelműen alkalmas lett volna a differenciálásra és a készségek felmérésére, nemcsak azért nem tudta feladatát betölteni, mert az összpontszámnak csak a 20%-át tette ki, hanem a megoldókulcs elviselhetetlen amatörizmusa és ostobasága miatt sem. Csak mutatóba: a 10a és a 10b pont gyakorlatilag ugyanarra a dologra vonatkozott, és együtt annyit tettek ki, mint a helyesírás pontszáma, a 10h. A 10c-t ostobaság volt pontozni, hiszen a feladat nem kötötte ki, hogy időrendben kell mesélni (persze alapvetően abban írtak). A 10d-nek és 10g-nek lett volna értelme, csak nem úgy, hogy együtt a 10h-val is csak négy pontot érnek a 10. feladatra kapható 10 pontból. A helyesírás pontozásánál a kulcs nem engedi hibaként feltüntetni a vesszőhibát (hát rendben), de az egybeírás-különírást sem tekinti súlyos hibának! Felvagyok háborodva, hogylehetett ilyet csinálni… A 10i teljesen szubjektív, a szülő azonnal megfellebbezi, ha nem kapja meg a gyerek a pontot, és igaza lesz. És nagyon izgalmas a 10e is: ha valaki kiizzadt 8 tőmondatot, megkapta a pontot, míg ha valaki 7 többszörösen összetett, cizellált és értelmes mondatot írt, nem kapta meg a pontot.

De a legjobb: a megoldókulcsban (a 6a-nál) ezt lehet olvasni: „Esetleg az igekötős igék vagy az összetett kötőszók is elfogadhatók.” A legjobb, hogy összetett szóként az igekötős igék NEM fogadhatók el, az összetett kötőszók pedig egyértelműen IGEN, de a legeslegjobban tetszik az „esetleg” szó használata egy gimnáziumi felvételi nyilvános megoldókulcsában. Próbáljuk ki, hogy „esetleg” nem fogadjuk el az igekötős igéket összetett szónak, mert "esetleg" jártunk alsó tagozatba, és ezután a dolgozatot megtekintő szülő „esetleg” nem fog fellebbezni teljes joggal…

Mindenki, aki ebben részt vett, húzzon el dolgozni – csak ezt tudom megismételni. És vegyenek fel helyettük olyan tanárokat a feladatsorok legyártásához, akik már láttak hatodikos diákot, beszéltek velük, olvasták írásaikat, és hallottak valamit harangozni a mérések metodológiájáról is.

Tanárhatározó EXTRA – A magyartanár

2009-02-07T12:00:00.002+01:00

[Mint tudják, a tanárhatározó sorozat nem tantárgyak szerint csoportosít, most mégis kivételt teszek VP nevű olvasónk kérésére, és hátba támadom a magam fajtáját. Ez egy egyszeri alkalom.]

A magyartanár egy eleve elvesztett háború altisztje. Feladata az idő kerekének visszaforgatása, a Gutenberg-galaxis életben tartása. Kicsit ahhoz hasonlítható a magyartanár feladata, mint a postakocsisok szakszervezetének vezetőjéé a vadnyugaton, a vasútépítések idején.

Feladatának nehézségét növeli, hogy élményeit könyvekből szerzi, otthonát csak abban az esetben hagyja el, ha dolgozni indul. Ha netán mégis ki van téve valamilyen új látványnak vagy egyéb érzékszervi ingernek, ellenállhatatlan kényszert érez, hogy olvasmányélményeihez kösse azt, és az esetlegesen szintén jelenlévők jóleső érzéseit megzavarva tüstént a megfelelő olvasmányélményre terelje a szót, majd arról újabb könyvekre, sőt, szélsőséges esetben folyóirat-cikkekre is! A jelenlevők nem merik letorkolni, mert félnek, hogy bunkónak látszanának, és hasonló okból azt sem ismerik be, hogy az említett könyvek és cikkek olvasása helyett esetleg ők éppen élték az életüket.

A magyartanárnak éppen ezért természettudományos ismeretei sincsenek, legfeljebb földrajziak, amely ismereteket a hosszabb regények elviselhetetlenül unalmas leíró részeiből meríti.

A fentiekből levezethető, hogy a magyartanár iszonyodva tekint a modern kor minden vívmányára, a számítógépet kizárólag (egyujjas) kesztyűben érinti, és csak amikor végképp elkerülhetetlen. Így megveti a mobiltelefont, az extrém sportokat és a gördeszkázást is – egyszóval mindazt, amiken keresztül kapcsolódhatna a gyerekek érdeklődési köréhez. És mivel a filmek terén is kizárólag Márai-feldolgozások jönnek szóba, vagy a hosszabb Tarr Béla-filmek, szörnyülködve figyel minden olyan mozgóképet, amelyben elsütnek egy fegyvert (hacsak nem Tolsztoj-feldolgozásról van szó) vagy lecsupaszítanak egy női vállat. Így a filmélményei sem kötik őt össze tanítványaival.

Ha akad olyan diák, aki mindezek ellenére egy hullámhosszra képes kerülni a magyartanárral, akkor azt ’jó magyarosnak’ nevezi, esetleg gondolkodását ’érett’-nek minősíti, vagy dicséri ’fejlett elemzőkészségét’. A többi diákot ’reménytelennek’ tartja, és minden lehetséges fórumon igyekszik rámutatni arra, hogy adott szülői és társadalmi háttér mellett ő márpedig tehetetlen.

Két típusa ismeretes, az egyik lediktálja, hogy a diáknak mit kell gondolnia a művekről, a szerzőkről, és arról, hogy a szerző mire gondolt, amikor a művét megírta. A másik annyira retteg, hogy ebbe a hibába ne essen, hogy nem tesz egyetlen határozott állítást sem, így az órán megállás nélkül vita zajlik, és jegyzetelni gyakorlatilag lehetetlen.

A magyartanár az irodalom (misztikusok által) nagynak mondott figuráit annak ellenére isteníti, hogy túlnyomó részüket már senki sem olvasná - maguk a magyartanárok se, ha nem lenne muszáj. Elhallgatja (rosszabb esetben nem is tud róla), ha nemi betegek voltak (mint Vörösmarty) vagy drogfüggők (mint Kosztolányi), vagy elvtelenek (mint Balassi), vagy perverzek (mint Krúdy), vagy impotensek és/vagy homoszexuálisok (mint Babits), vagy sírrablók (mint Jókai). Mindezt azért, mert úgy gondolja, hogy a kölöknek a deszkások és bmx-esek helyett az írók és költők kell, hogy példaképül szolgáljanak.

A magyartanár a diákok minden szabad percét le akarja foglalni, hogy hozzá hasonlóan ne mehessenek ki a négy fal közül, ezért úgynevezett kötelező olvasmányokat ad fel, mégpedig lehetőség szerint annyira rövid határidővel, hogy a diáknak valamennyi tanítási óra alatt is azokat kell bújnia. A magyartanár érzi, hogy nyáron még nagyobb a kísértés a lakás elhagyására, ezért erre az évszakra különösen sok olvasmányt ad fel. Nehézséget jelent ebben a küzdelemben, hogy a kötelezők rövid tartalma fellelhető könyvekben és az interneten. Ennek kivédésére két út mutatkozik: vagy olyan olvasmányt választ a magyartanár, ami kellően obskúrus ahhoz, hogy ne legyen belőle sehol összefoglaló (pl. Krúdy Gyula: Velőn innen, csonton túl) – de itt is fennáll a veszély, hogy a kölök ’jó magyaros’ osztálytársával elmesélteti magának a tartalmat. Az ideális megoldás tehát az úgynevezett olvasmány-ellenőrző dolgozat megíratása. Ennek során a tanár a könyvben előforduló teljesen lényegtelen részletekre kérdez rá (pl. „Hány garnitúra ágynemű van Vizyék háztartásában az Édes Anna című regényben?”), majd vércseként csap le az olyan diákra, aki az ilyen részletekre nem emlékszik.

A tudomány azonban mindmáig adós annak magyarázatával, hogy mi az oka annak, hogy az élete delén álló magyartanár miért mindig kizárólag az alábbi három lehetőség egyikét valósítja meg:

elhagyja a pályát, és felcsap biztosítási ügynöknek
alkoholista lesz, és a továbbiakban s-alakban közlekedik,
vezető tanár lesz, és a jövő magyartanárait oktatja.

"Ez a vásár a gyermekeké"

2009-02-04T12:00:00.001+01:00

Könyvespolc rovatunkban ma egy elfeledett iskolai témájú regényciklust mutatok be drága olvasóimnak, mégpedig Padisák Mihály – a méltán közkedvelt Miska bácsi a levelesládájával – regényfolyamát, a Kanócról szóló trilógiát a nyolcvanas évekből.

A trilógia első része (Éljen a száműzetés) minket kevésbé érdekel, mivel nem iskolában játszódik, hanem egy adriai szigeten, így erről nem is szólnék bővebben, csak megemlítem, hogy egy fél szerelmi szál indul itt, a Kanóc nevű (írói bravúr, hogy a polgári neve a trilógia folyamán végig homályban marad) főhős és a Mirella nevű dalmát halászlány között, amely – mint megannyi más távkapcsolat – a ciklus további részeiben egyre inkább az ideák világába költözik.

A második rész azonban (Kanóc, az emberszelidítő) már joggal vívja ki teljes figyelmünket. A történet folyamán bepillantást nyerünk egy újpalotai iskola (ami szintén nem nevesül) 7/a osztályának első féléves kalandjaiba. A történet Kanóc, és az osztály legintellektuálisabb tanulója, Kapeller rivalizálásával indul, a kapitalista Angliában nyaralt Kapeller szükségképpen megszégyenül a szocialista Jugoszláviában nyaralt hőssel szemben, de természetesen nagyjából a regény közepe táján a két fiú már bőven barát.

Kisvártatva cirkusz érkezik a lakótelepre, amelyről a szerző szociografikus érzékenységéről téve tanúbizonyságot elárulja, hogy abban nincs közösségi tér egyéb, s a cirkuszban egy abuzált kislánytól, Csöpitől kapja az ötletet Kanóc, hogy emberszelidítéssel tegye jobbá a körülötte lévő világot, s ezt ő meg is valósítja, egyre jobb hatásfokkal (megszelidíti a gyermektelen, s ezért ordítozó Porschetulajdonost, akinek járművéhez fogható nincs az egész fővárosban; majd utána Bokszost, a Csöpit verő bátyat) – menet közben egyre fokozódó pszichológiai és pedagógiai érzékről téve tanúbizonyságot. Ám ismeri határait: az alkoholista, gyermekét verő apuka, Bárány apuka (!) megszelidítésére nem vállalkozik – de szerző legalább megint jelezhet egyet a megoldatlan társadalmi kérdések közül.

Közben egy másik családi dráma tanúi is lehetünk: Szücséknél a mostohaanya, Helga mostohán bánik nevelt lányával, Mónival, akinek Kanóc természetesen segít – szökés, bújtatás, hazavitel -, közben persze Móni átveszi Mirella helyét Kanóc szívében, amit a regényben ölelés és kézfogások nyomatékosítanak.

Az egészhez a kulisszát az újpalotai névtelen, ámde annál ideálisabb iskola szolgáltatja – noha Kanócnak meg kell szelidítenie egy tanárt, Morcost, aki természetesen fizika szakos. Ő azért szorult szelidítésre, mert egyszer igazságtalan volt, amikor villámfeleltetést rendezett, és az ártatlanok bűnhődtek – de ez is csak azért történhetett, mert éppen lázas beteg volt a gyereke. Amúgy a tanári kar egy pedagógiai paradicsom – Ázalag a biológiatanár, akit el lehet téríteni az óra témájától, Pamacs a rajztanár-osztályfőnök meg nem értett művész, de örül, hogy a tanári pályát választotta, Vali néni a magyaros, aki fiatal, és ezért olyanokat ír a dolgozatokra, hogy „klassz”, és megemlíteném még Bújdosó Arankát, aki az énektanár hálátlan szerepét tölti be a regényfolyamban.

A történetet egy idilli kép zárja, a régebben üvöltöző Porschetulajdonos elviszi egy körre Kanócot és barátait autójával, körbe a telepen.

A trilógia záródarabjában (Kanóc, az életművész) a 7/a második félévéről olvashatunk, amikor is a fiatalok dolgozni kezdenek (az apropót Kanóc isztanbuli turistaútja adja, ahol megfigyeli, hogy a gyerekek is dolgoznak – a narráció természetesen felháborodik a túl fiatal gyerekek lélekölő dolgoztatása miatt). A munka célja, hogy elegendő pénzt takarítsanak meg ahhoz, hogy osztálykirándulásra a Börzsöny helyett Csehszlovákiába mehessenek, mégpedig a szülők további anyagi megterhelése nélkül.

Ezért kisvállalkozást alapítanak (neve FOGDAHOLÉRED lesz), ennek elnöke természetesen Kanóc, akit külkereskedő apukája (a Főpapa) gyengéden, ám férfiasan manipulál a háttérből, jelezve, hogy van mit tanulni a felnőttektől. Iskolai büfét nyitnak (természetesen csak tejterméket és péksüteményt forgalmaznak, és minimális haszonnal), parkgondozást vállalnak mesebeli havi 3.000.- forintért, virágládákat gyártanak, és így tovább. Azonban a belső ellenség nem nyugszik: Mangold Márton (az ideiglenesen maga mellé állított Menyus Mártival, akinek a narráció szerint „nagy a pofája” [sic]) uszítja az egész iskolát és szülői testületet, valójában amiatt, mert az alapító házibuliba anno nem hívták meg. Hőseinknek sikerül is Mangoldot kiutálni, Menyust visszafogadni, mielőtt még lehallgatni kényszerülnének egy rendkívüli szülői értekezletet.

A szerelem terén is vannak fejlemények! Pircsi, a Szexbomba, aki színésznőnek készül, megpróbálja Kanócot elcsábítani, mivel a fiú az egyetlen, aki eddig nem mutatott semmi érdeklődést iránta. Félreértések sorozata miatt Móni, az igaz szerelem, úgy látja, hogy ez Pircsinek sikerült is, és ezért összevész a fiúval. Később kibékülnek, amikor Móni megbetegszik, de aztán Kanóc közéleti szerepe (mint kisvállalkozási elnök) áll közéjük. Végül minden rendeződik, és elcsattan az első csók is, helyszín a kiserdő, és addig tart, amíg az első járókelő arra nem jár – a narráció gondosan figyelmeztet is arra, hogy a csókkal nem szabad dobálózni, és a fiatalok visszatérnek a már bevált kézszorításokhoz.

A regény, sőt az egész ciklus tetőpontján iskolai kirakodóvásár van (közben volt egy fordított nap is, ahol a tanári kar megint hihetetlen jó fej volt), amit az eddig gyakorlatilag nem említett igazgató nyit meg, aki aztán nem tud betelni a látvánnyal, és dicséreteket zsebel be. A fiatalok mindent pénzzé tesznek, amit tudnak (zsákbamacska, bélyegcsomag, legóárverés, stb), és értesülünk is, hogy a pénz a Tátráig tartó kirándulásra is elég lesz. A mű legvégén méltó záróakkord: mint minden ifjúsági és gyerekkönyvben, kijön a televízió, és lefilmezi a kirakodóvásárt – evvel vesz az olvasó búcsút ettől a sajátos mikrovilágtól.

Ennyi a cselekményváz, bevallom, jómagam kiskoromban minduntalan újra- és újraolvastam, nem vettem észre akkor még a regény prüdériáját, vonalasságát, érzelgős betéteit – és ma is megbocsátom ezeket, mert az egész úgy jó, ahogy van. Viszont sajnálom a mai gyerekeket, hogy ezt már soha nem fogják elolvasni, és ha mégis, akkor nem fogják érteni. Mire is gondolok? Szemelvénynek néhány mondat búcsúzóul:

„[anyu] Csehszlovákiába utazik, az éves idegenforgalmi tervet egyezteti az ottani partnerekkel”, „Egyszer Zánkán, vezetőképzőn. Ott volt ennyire együtt a társaság.”, Sokan ácsorogtak a faliújság előtt, amelynek őrzője is akadt.”, „Ennek már komoly következményei is lehetnek. A magaviseleti jegy lerontása. […] Lehet, hogy még a piros nyakkendőt is elveszik tőle? Meg a kiváló úttörő kitüntetését?” és végül „egy drága, magasra nyúlt, szőkésbarna kölyök van a képben, egy madonnaarcú barna kislánnyal, amint nézik egymást, nézik hosszan, s nekipirult arcukon felfénylik a boldogság.”

A szerző kolofónt is illeszt a mű végére: „Csobánkán-Újpalotán 1984-ben”

Elemzés (1) - Iskolatáska

2009-02-01T12:00:00.006+01:00

Új rovatunkban iskoláról szóló popszámokról rántjuk le a leplet. Elsőként Demjén Ferenc opus magnuma: Iskolatáska!

„Egyik hétfő délelőtt Peti áll a ház előtt.
Melyik útra lép? Komoly most a tét…
Peti áll a ház előtt, szíve jobbra húzza őt,
Balra van az iskola; esze súgja: menj oda!

De nehéz az iskolatáska
Ilyen szép napos délelőtt.
Peti áll a válaszra várva,
Hátha lesz, ki megszánja őt…

Arra ment egy kisleány, Peti sosem látta tán.
„Az eszem helyett jobb, ha a szív vezet!”
Felcsillant a két szeme: „inkább tartok ővele!”
S elindult a lány után, bármi lesz is ezután…

De nehéz az iskolatáska
Ilyen szép napos délelőtt.
És elindult fürgén a lába,
Ballagott a kislány mögött…

Ó, de szörnyű pillanat, rászedetted jól magad! -
Épp ott állnak ők az iskola előtt!
Ez a nap már tönkrement, a kislány iskolába ment.
„Hát most mit tegyek? Én is felmegyek!”

Könnyebb már az iskolatáska,
Lehet szép napos délelőtt -
Együtt járnak most iskolába,
S Peti mindig megvárja őt…”

Az urbánus balladák ritka csokrában talán a legszebb virág ez a fenti példány.

Igen, ballada ez, nem pusztán dalszöveg – gondoljunk csak a versbeszélő figyelmének szüntelen ugrabugrálására: hol külső, szenvtelen megfigyelő („Peti áll a ház előtt”), hol Petihez beszél mély empátiával („rászedetted jól magad”), hol pedig Peti gondolataiban olvas („Én is felmegyek!”) – figyelemre méltó azonban, hogy a kislány fejében lejátszódó folyamatokra csak következtethetünk az utolsó strófában olvasható kép alapján.

A narráció tehát Peti oldalán áll, akit esze balra, szíve jobbra húz – talán csak nem egy rosszul elsült politikai metafora tanúi lehetünk? És vajon mi húzza akkor Petit a kislány után, méghozzá oly elementáris erővel, hogy szegény srác észre sem veszi, hogy az előbb még nemkívánatos bal irányba kell követnie vágya titokzatos tárgyát? Bizony nem más, mint a diákszerelem, amely a dal keletkezésének idején még nem jelenhetett meg a maga naturális valóságában, mint mondjuk Szandi egy-egy merészebb, a pornográfia határát súroló dalában. Nem, a vizsgált alkotás elsősorban metonímiákkal operál („elindult fürgén a lába”), és csak sejteti, mi történik a fiatal szerelmesekkel útközben, iskolába menet, avagy hazafelé. Bizonyára nem akármi, hiszen az élmény kárpótolja Petit a „tönkrement” napért, amely kitételt a kontextus tesz idézőjelbe.

A költemény formája is a népies balladák eszközkészletét vonultatja fel: a magyar ősköltészet örökségeként belső rímeléssel dolgozik, amely leggyakrabban önrím alakját ölti (délelőtt-előtt vagy után-ezután), esetleg asszonánc (ők-előtt), amúgy pedig a refrént a keresztrím bravúros alkalmazása állítja ellentétbe a strófákkal, és ezáltal egyben a vers befogadójának is segít a súlypontok megtalálásában.

A költemény szimbolizmusát a címválasztás eszközével is a figyelmünk középpontjába emelt iskolatáska uralja, amely Peti „megkönnyebbülését” van hivatva jelképezni – a ballada kezdetén hősünk még nem sejti, mi az a kínzó hiány, amely uralja, és e nemtudás súlya fejeződik ki a „nehéz” iskolatáska képében; végül a megtalált szerelem ül a hiányérzet helyébe, megkönnyítve az eligazodást is a posztmodern világ útvesztőjében: többé nem kérdés, hogy Peti jobbra vagy balra induljon-e el.

Tíz különbség (1) - A szalagavató

2009-01-29T12:00:00.003+01:00

Tíz különbség az amerikai filmekben látható szalagavató bálok ("prom"), meg a magyar rögvalóság között:

Az amerikai szalagavatón nem hangzik fel Kovács Ákos Ilyenek voltunk című szerzeménye.
Az amerikai szalagavatón a fiatalok alkoholt csempésznek be a hátsó bejáraton, mert utána nem mennek el tanárostul inni… ...
...…ezért az amerikai szalagavató után mindenki elveszti a szüzességét, a magyar után meg a gyomortartalmát.
Az amerikai szalagavatón a lányok hajába nem építenek hajómakettet vagy gyümölcsöskosarat, és nem sminkelik őket kurvásra.
Az amerikai szalagavatón a fiúk soha nem vesznek fel tiroli nadrágot, és nem rúgják seggbe egymást, üres söröskorsóval a kézben.
Az amerikai szalagavatón bálkirályt és bálkirálynőt választanak, bevonuló zenét viszont nem.
Az amerikai szalagavatón sose kerül szóba a jegy ára.
Az amerikai szalagavatón nem kell felkérni táncolni a családtagjainkat, mert nincsenek is ott. Különösen szembeszökő a nagyszülők hiánya, aminek folyományaképpen hiányzik a verekedés az ülőhelyekért.
Az amerikai szalagavatón élő zenét játszanak, nem pedig másfél óra Kék Duna-keringőt 128-as mp3-ról.
Az amerikai szalagavatón nem fogyasztanak vajas és/vagy tepertős pogácsát.

A teremdekoráció

2009-01-26T12:00:00.001+01:00

A teremdekoráció az életre nevel. Fő funkciója, hogy a helyet, amelyben a diák napi hét órát tölt, otthonossá tegye. Nomármost a diákoknak különböző elképzeléseik vannak az otthonosság kritériumairól – az egyik fele extrém sportolók fényképeit tenné ki, amint a levegőben kimerevedve és kitekeredve a lemenő nap fényében fürdenek, a másik fele kisminkelt fiúkból álló társulások fényképeit, amint dacosan néznek a kamerába. Egy koraérett kisebbség ruha nélkül látható hölgyek/urak egész alakos portréit látná szívesen, de ők jól tudják, hogy ezt fel sem érdemes vetni, mert az iskola azért mégsem kupleráj. Vitát követően általában megegyeznek valami kompromisszumban, pl. hogy egy szállongó gördeszkás mellé egy fekete körmű tinibálványt fognak elhelyezni, de azután az osztályfőnök – tudván, hogy valaminek lennie kell, ami nemcsak otthonos, de ami a tanulásra emlékeztet -, végül természetfotókat helyeztet ki, meg az elmaradhatatlan laminált lapot, amelyen arcmások sorakoznak időrendben: Magyarország királyai, kormányzói, miniszterelnökei és köztársasági elnökei.

Diákhatározó (2) – A tanárgyerek

2009-01-23T12:00:00.002+01:00

A tanárgyerek, nevezzük Ödönnek, reggel a tanárnő édesanyja autóján érkezik az iskolába, majd kiszállás után segít édesanyjának a dolgozatfüzetek becipelésében. Napközben is gyakran látni, amint valamilyen családi ügyben konzultálnak, és Ödön a tanári konyha mikrósütőjében melegíti meg ebédjét.

Ödönnek anno természetesen felvételiznie kellett, hiszen a protekció ma már nem sikk; az írásbeli és a szóbeli után egyaránt izgatottan szaladgált édesanyja a vizsgáztató kollégák után, és érdeklődött az eredmény felől – ezek bizonyára megnyugtatóan jók lehettek, ami azért is nagy szerencse, mert a kollégák a vizsga értékelésekor nyilván egyáltalán nem vették figyelembe, hogy tanárgyerekről van szó.

Ödön elsőben még csak szellemi kihívásokkal és műveltségi hézagokkal küszködőnek bizonyult, de ez az édesanyját ismerő kollégákat vajmi kevéssé lepte meg. Később alakult csak ki az a viselkedéskultúrája, ami ma oly jellegzetessé teszi.

Ma Ödön végzős, édesanyja legnagyobb büszkeségére. Igaz, a bizonyítványában nem a legjobb jegyek olvashatók, de azért mégiscsak szép dolog az, hogy végigvitte ezt a nehéz gimnáziumot, amelyben mindenki egyformán kemény követelményekkel kerül szembe. Az édesanya tudja, hogy Ödönnel akadnak problémák, de szerencsére ismeri azokat a jó dolgokat a gyerekben, amit a kollégák és a többi írni-olvasni tudók nem fedeztek még fel benne.

Vegyük például Ödön punkzenekarát, a Süket Fajdot*, amelyben a fennálló rend ellen lázadnak, és amelyben Ödön a frontember, Odin Moonlight néven. Rendszeresen játszanak az osztálytársak előtt, mindig ugyanabban a budapesti klubban, és meg vannak győződve arról, hogy más helyekre azért nem hívják őket, mert ahhoz ismeretség kell.

A Süket Fajd lázadó attitűdjét Ödön az iskolai órákra is becsempészi, ahol extrém ruházatával, állandó beszélgetéssel és látványos semmittevéssel fejezi ki rossz véleményét a tanoda légköréről, hagyományairól és szokásairól. Mivel úgy érzi, beskatulyázzák a hülyegyerekek közé, gyakran be sem jön az órára. Édesanyja természetesen nem tanítja – hogy venné az ki magát, még kivételezne vele, ha nem is szándékosan.

Diáktársai szeretik Ödönt, tudják, hogy Ödön nem vett el férőhelyet egy ideillő kisdiák elől, hiszen tiszta versenyben előzött meg másokat anno a felvételin. Nagyra tartják, hogy szellemes, zenél, és még lázad is. És mivel őket sem tanítja, hát nem is gondolnak arra, akire én olyan gyakran: Ödön édesanyjára.

(*copyright Janikovszky Éva)

Egy diákcsínyről

2009-01-20T12:00:00.000+01:00

Emlékszem, amikor pályakezdő voltam, egy fővárosi gyakorlóiskolában dolgoztam a kistanárság után. Itt rögtön kaptam egy végzős osztályt, akiknél ugye kb. 4-5 évvel voltam idősebb.

A korkülönbség alacsony volta nyilván bátorítóan hatott a fiatalokra, akik közül négyről emlékeznék itt meg. Nevezzük őket az egyszerűség kedvéért A-nak, B-nek, C-nek és D-nek. Ezek négyen a leghátsó padban ültek, és azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy számonkéréseknél, dolgozatosztásoknál szemmel láthatólag örült mindegyik, ha rossz jegy volt a kezébe adott papír felső sarkában. Sőt, olyan is előfordult, hogy rámutattak, ha egy hibát nem vettem észre, és kérték, hogy pontozzam le a dolgozatot megfelelő módon. Gondoltam, ezek így lázadnak. De tévedtem.

Ugyanis a fogadóórák közeledtével kiderült, hogy aki A-nak mutatkozott be, az valójában C, aki B-nek, az valójában D, aki C-nek, az valójában B, aki D-nek, az valójában A. A káoszban segített eligazodni, hogy erre maguk hívták fel a figyelmemet, kezükben fényképes személyi igazolványukkal.

Nagyot nevettünk akkor a bohókás ötleten.

A lila ködről

2009-01-17T12:00:00.000+01:00

„Én mindig is csodáltam azt, ahogy a magyartanárok megmagyaráznak egy-egy sort egy versben, tehát amikor a költő írja, hogy ’hú, leesett a hó’, na, akkor az a magyartanárnál egy másfél oldalas esszé, hogy miért esett le a hó.” (Gombos Zoltán, műsorvezető, FIKSZ Rádió)

Meglepő lehet, de ebben teljesen egyetértek Zolival. Mi sajnos csakugyan hajlamosak vagyunk arra, hogy amit egyszerűen is el lehet mondani („azért esett le, mert itt a tél”), azt mégis inkább három-négy barokkos körmondattal intézzük el. De lényegesnek tartom azt, hogy a körmönfont kifejezésmód ellenére is a szívünk mélyén pontosan tudjuk, hogy miről is van szó.

No most a diák előbb veszi észre a bonyolult fogalmazási módot, mint a mögötte – szerencsés esetben – meglapuló elemzőkészséget és koherens esztétikai rendszert. Így amikor megpróbálkozik az elemzés műfajával, a formát lövi be elsőnek.

„Ezt követően a múlttá vált jelent felváltja a jövő”

Magam például a gimnáziumban több ízben megtettem, hogy elemző dolgozat közeledtével kinéztem találomra három szót az idegen szavak szótárából, és eltökéltem, hogy azokat mindenképpen beépítem az elemzésembe, nem is tudva, mi lesz az elemzendő szöveg maga. Sikerült. Ilyenek voltak köztük, mint „eudaimónia” vagy „paroxizmus”. Hát ehhez persze kellett az is, hogy a magyartanárom ezt megvegye. Megvette.

Próbálok nem bedőlni az ilyesminek, és a diákjaimat mind a felesleges bonyolultságtól, mind a fellengzéstől próbálom eltanácsolni, több-kevesebb sikerrel. A legviccesebb mindig az, amikor átveszek csoportot, vagy régebben, míg egyetemi felvételi előkészítőket tartottam, az új évad indulásánál, ahogy a kölkök első dolgozat alkalmával ugyebár megpróbálnak megfelelni annak, ahogy az irodalomtanárt elképzelik, és telipakolják az irományukat minden földi jóval…

„Héphaisztosz figuráján keresztül rájövünk, hogy a
versben is a látszat, a felszín mögé kell néznünk.”

De miért is alakult ez így? Az első elemzési módszer vala ugyebár az explication de texte (remélem, jól betűztem, emlékezetből írom), amikor a verset mint a költői életrajz illusztrációját tekintem, avagy megpróbálom kitalálni, mi volt a költői szándék. Idősebb magyartanároktól sokszor még ma is látni (én legalább tíz kolléga óráján láttam már) ilyen irodalomfelfogást. Nos, ez tényleg iszonyat ciki.

De mi van helyette? A trendi, az van. Egy csomó rafinált, de üres fejű jóember (Derrida, Jakobson, Barthes, vagy hogy magyarokat is említsek, a két Kulcsár-Szabó vagy Thomka Beáta) tette ezt velünk, akik rájöttek, hogy ha egy kockacukornyi lényeget a nehézkes és túlnyomó részt idegen nyelven megfogalmazott beszédmód szarkupacával betemetnek, akkor az olvasó inkább elhiszi nekik, hogy okosságot mondtak, minthogy ásson a szarkupac aljáig. Csak egy idézet Kulcsár-Szabó Ernő XX. századi irodalomtörténetéből (amelyben amúgy fél oldal jut Örkényre, és rengeteg oldal jut teljesen érdektelen szerzőkre) – bocs ismét, ha pontatlan, fejből idézem (megtanultam, annyira tetszett): „az önmagát saját szinguláris egyediségében újrafelismerő kollektív individualitás”.

Ami közös mindkét szemfényvesztésben, az a beszédmódjuk végletesen retorizált, bonyolult, mesterkélt volta, ráadásul teljesen feleslegesen. Hát én, mint magyartanár, immár kit válasszak?

„A villamos azonban nem jár, a költő nem vezető,
hanem vezetésre szorul, tehetetlen”

Nos, én Szerb Antalt és a szellemtörténetet választottam, ami ódivatú ugyan, de talán legalább nem hazudik. Ezt persze nem tartom ideális helyzetnek, és nem gondolom, hogy én lennék az ország legjobb magyartanára. Jól is néznénk ki.

A másnál szocializált diákok azonban általában azt mutatják, hogy a tanártársadalom alapvetően mégis ebből a két készletből állítja össze metodika-legóját; legalábbis az iskolában, ahol dolgozom, 9 magyartanár óráit láttam ez alatt a tizenegy év alatt, és ebből hat volt az oldschool, három pedig a Barthes-függő, de egy sem akadt, aki valami egyénit csinált volna.

Bár a gimnáziumi tankönyvek siralmasak – továbbmegyek, nagyon siralmasak –, azért mégis van remény! Az egyre kevésbé hozzáférhető, de remélem, előbb-utóbb jobban elterjedő Arató László- Pála Károly féle könyvsorozat, amelynek ugyan nincs készen a teljes gimnáziumi követelményrendszert lefedő, teljes anyaga, de a már (még?) hozzáférhető kötetek klasszak. Nagyon klasszak.

A fekete humor percei

2009-01-14T12:00:00.000+01:00

Az alábbi mókás képsorozattal szeretnénk híveket toborozni az iskolabusz intézményének magyarországi bevezetéséhez és felvirágoztatásához.

A tantestületi értekezlet

2009-01-11T12:00:00.001+01:00

Szent meggyőződésem, hogy minden dolgozói közösségben szükség van egy-két elmebetegre, többek között a hatékonyság fokozása végett. (Természetesen itt az „elmebeteg” szót kontextusfüggően kérem kezelni.) Az elmebeteg személye nélkülözhetetlen a többiek számára. Mint egykor a falu bolondja… Most azonban ennek a szervezetszociológiai fenoménnek csak az oktatásügyi szeletét tekintjük. (Wow, mennyi képzavar egy mondatban.)

Nálunk az iskolavezetés nagy súlyt helyez a demokratikus működésre, de gyakran nem engedheti meg magának a demokráciával járó fékező tényezőket, vitákat, oktondi módosító ötleteket. Így tehát egy-egy tantestületi értekezleten rendszerint bölcs vezéreink előállanak egy-egy rendkívül kifinomult, a hatályos oktatási törvényeket és a fenntartó éberségét egyszerre rendkívül elegánsan kijátszó tervezettel, amelynek a legkisebb módosítása is az eredeti szándék meghiúsulásával fenyeget.

Azután a tervezetet vitára bocsátják. Egy-két ember még szót kap az elmebeteg előtt, de aztán beüt az armageddon. Az elmebeteg kolléga kivétel nélkül mindig sikerrel tereli el a témát a szóban forgó tervezet lényegéről valamely ahhoz csak érintőlegesen kapcsolódó ügyre, amelyről aztán olyan parázs vita kerekedik, hogy a végén mindenki boldog, amikor bölcs vezéreink lefújják a most már egyértelműen meddő vitát. Így tehát az elmebeteg a feszültséget sikeresen felkeltette, amelyet bölcs vezéreink ügyesen feloldottak, a béke helyreáll, elmebeteg ugyan még duzzog egy kicsit, de a tervezetet az eredetileg beterjesztett módon (betűhíven) fogadja el a tantestület, és boldogan széled szét begyűjteni gyermekeit óvodákból.

Mondok egy példát. Mondjuk a téma az, hogy ne kelljen mindenkinek kifizetni a tankönytámogatást, mert akkor el kellene adnunk az iskola fizikai összedőlését megakadályozó állványzatot fafeldolgozóknak. Ugyan a jogszabály szerint minden rászorulónak jár e támogatás (a rózsadombi két audis családnak is, ha van három gyerek), de fedezetet csak részben biztosítanak. A mi bölcs vezéreink rájönnek, hogyan lehet elérni, hogy mégse mindenkinek járjon a támogatás (azt nyilván nem árulom el, hogyan, bocsánat!), de a legkisebb pontosvesszőnek is szerepe van a nehezen megszült, briliáns és megkapó tervezetben.

Néhány tanár feláll a tantestületi értekezleten, és erkölcsi aggályokat fogalmaz meg arról, hogy egy iskola nem tartja be a hatályos rendelkezéseket – persze mi, felállók (bevallom, én is a felállók közé tartozom, neveztek is már fasznak emiatt) sem tudunk jobb megoldást, inkább csak hangosan tépelődünk.

No, ekkor jön el az elmebeteg ideje. Szót kér, azonnal kap is, és akkor belecsap. Negyedórás hozzászólásának a következő a fonala: nem mindenki fog tankönyvtámogatást kapni -> a pedagógusok bezzeg az utóbbi időben egyáltalán nem kapnak szakkönyvtámogatást -> hogyan tud így egy tanár lépést tartani a szaktárgya legfrissebb fejleményeivel -> a gyerekek jobban tájékozottak lesznek, mint a tanár -> gúnyt űznek a tanárból emiatt -> ennek már vannak is jelei -> Schwartz Vazul teljesen jogtalanul tartozik az iskola tanulói közé -> a többi kolléga miért nem buktatja meg félévkor Schwartz Vazult -> legfőbb ideje a házirend megszigorításának -> ahhoz a diákönkormányzat hozzájárulása kell -> annak elnöke Schwartz Vazul -> micsoda ördögi kör ez -> mit kíván az iskola vezetősége ennek ügyében tenni?

Tíz kéz a magasban! Egyrészt a Schwartz Vazullal elégedetlenek (70%, akik szintén retorziókat követelnek), másrészt a házirenddel egyéb okból elégedetlenek (20%, akik régóta visszatennék bele a testi fenyítést), harmadrészt a Schwartz Vazult anno beprotezsáló tanár, aki természetesen nem pártfogoltja védelmében, hanem a többi hozzászóló ellenében fogalmazza meg álláspontját. Ezek egy darabig marják egymást, a többi tanár ezalatt röhögcsél, recepteket cserél, vagy dolgozatot javít. Némelyek az órájukat nézik, mert menni kell lassan a kölökért az óvodába. Némelyek a naptárt nézik, hogy ez már tényleg a 21. század-e. Megnyugodva látják, hogy igen.

A tantárgyak hierarchiája

2009-01-08T12:00:00.000+01:00

Ez a viszonylag újmódi fogalom talán még nem is mindenkiben tudatosodott. Arról van szó, hogy a közoktatás hajnalán (vagy akár a 80-as években zajló gyerekkoromban) semmiből nem volt ildomos rosszul teljesíteni – legalábbis a középosztály gyerekeinek. Maximum a magamfajta intellektuálisabb (értsd piknikus alkatú) gyerekeknek volt szabad testnevelésből négyesnek lenni.

De ez ma már nincsen így. A gyerekek bizony – tisztelet a kivételnek – teljes szülői fedezettel rangsorolnak az iskola tantárgyai között, fontosakra és nem fontosakra osztják fel őket, és a nem fontosakból bizony már nem életbevágó az 5d a bizonyítványba.

Az okok többrétűek.

Egyrészt a társadalomban a haszonelvűség jelenléte mérhetetlenül nagyobb, mint anno. A cselekedetek helyességét nem valamiféle arisztoteliánus rendszer szabja meg, sem a tízparancsolat, sokkal inkább a cselekedetek anyagi természetű következményei. Ez talán régen sem volt teljesen másképp, de szerintem a magyar társadalom számára mindenképpen új élmény, hogy ezt nyíltan ki lehet, sőt ki szokás mondani. Így tehát az anyagi sikerhez vezető úton nem ér rá a diák művészkedni, dalolászni, stb. Teljes figyelmét a pop-szakok követelményeire (matematika-történelem, egyelőre) kell fókuszálnia.

Másodsorban ott van a tananyag valóban gigantikus mennyisége. Emlékszem, mi középiskolában nem hallottunk olyanokról, hogy integrálás meg deriválás, s ma ezeket minden középszar vagy jobb gimiben betáplálják. Nekem nem kellett felismernem az időmértékes verselést, ma meg már magam oktatom ezt a készséget odaadó diákjaimnak. Azaz egyszerűen szegényeknél nincsen hely odabent ennyi tudnivalóra – tudom, hogy minden tárgy tanára hörög, ha az ő anyagrészét csökkentenék a tananyagban, és a konzervatív oktatáspolitikusok is kevéssé diszkréten vizionálnak nemzethalált, ha ilyesmi szóba kerül, de az is igaz, hogy a baloldal meg ostobán, koncepció nélkül húzkodna ki mindenfélét a tananyagból. Amíg tehát meg nem valósul gyönyörű képességünk, a rend, addig a gyerek (és szüleje) folytatni fogja a szelektálást.

A harmadik ok bizonyos tárgyak teljes életidegensége. A magyar népdal halott, és ideje lenne a múzeumba száműzni – és mégis ezzel telik a fél ének-zene oktatás. A kölök unja, mint a varjú a rohadt tököt. A művészettörténetben az életéhez tán még valamelyest közel álló realista vagy hiperrealista festészetre alig jut idő (ha egyáltalán), helyette ódon művek vagy (jobb esetben) absztraktok szerepelnek, de ezekből meg nem ért semmit, hiszen soha senki nem magyarázza el neki (ismét tisztelet a kivételnek), hogy hogyan érdemes megpróbálni befogadni őket. Az irodalomból végre ki kellene dobni a Szigeti veszedelem-jellegű, az olvashatatlanság határán jócskán túllépő műveket – és még sorolhatnám. Félreértés ne essék, jómagam imádom Bartókot, a teljes művészettörténetet (na jó, mínusz Klimt, mert az giccses), és Zrínyit könnyekig meghatva olvasom – no de nem is vagyok tizenöt éves; és egykori osztálytársaim közül is egy ujjamon meg tudom számolni, hogy velem együtt hányan rajongunk Majakovszkij vagy Weöres Sándor költészetéért.

A következmények is számosak.

Az iskola, ahol dolgozom, 30 évig egy énektanárral működött, aki kb. 8 éve ment nyugdíjba. Azóta viszont hat (HAT!!!) énektanárt nyűttek el a kölkök, akik amúgy nem kifejezetten lumpen családokból származnak. A rajztanár csak azért nem cserélődik, mert melankolikusabb, mint Füles a Micimackóból, és nagyjából le tudja szarni, hogy mi folyik az óráján. Hadd általánosítsak, mert máshol is ezt látni: a művészeti tárgyakat már csak a legelhivatottabb és legkötélidegzetűbb pedagógusok próbálhatják meg oktatni ideig-óráig, elenyésző eredménnyel. Mióta nem számít szinte semmilyen felvételibe, az amúgy is vérlázító érettségivel megvert magyar nyelv és irodalom is kezd csatlakozni az iménti két tárgyhoz. Ez gyönyörűen látszik az emelt szintű érettségit választók számának rohamos visszaesésében. Ha tippelnem kell, egy kevésbé slágeres természettudomány, mondjuk a kémia következik majd, hogy csatlakozzon a halálhatáron imbolygó földrajzhoz. A fizika addig bírja majd, ameddig az orvosin elfogadják, de ha ez esetleg megváltozik, akkor nincs annyi mérnökjelölt Magyarországon, hogy irgalom legyen neki.

Nagyobb perspektívában szemlélve ez talán társadalmunk további tahósodásához vezet majd, de ez ellen szól az a bizalomra okot adó körülmény, hogy már most is olyan, mintha ez lenne a lejtő alja.

1897-ből jelentjük...

2009-01-05T12:00:00.002+01:00

A Pallas Nagy Lexikona így definiálja az "iskola" kifejezést:

"oly intézet, mely az ifjuság tömeges kiképzésére van rendelve. [...] Az [iskolák] felállítását az teszi szükségessé, hogy a szülőknek, akiknek természet szerint legelső sorban volna kötelességük gyermekeiket oktatni és nevelni, de kiváltkép az atyáknak hivatásos elfoglaltságuk mellett a nevelésre nincs elég idejök. De másfelől a gyermekeik oktatására szükséges képesség sincs meg a legtöbb szülőben, kivált ujabb időben, mikor az élet az egyesektől mind nagyobb szellemi kiképzést követel. Ennek megfelelni csak a szakszerüen kiképzett és az oktatással hivatásszerüen foglalkozó tanár v. tanitó képes. Tanító és [iskola] tehát korrelativ fogalmak. Államilag rendezett s okszerü elvek alapján tagolt [iskola]-ügyet csak a legujabb időben és csakis az európai kulturállamokban találhatni, sőt máig még ezek legtöbbjében sem fordítanak az iskolákra annyi gondot és költséget, mint amennyi joggal megilletné s mint fordítanak az állami közigazgatás egyéb ágaira."

Reakció: még egyszer a pályaválasztásról

2009-01-02T19:00:00.004+01:00

Úgy tűnik, kedves olvasóimnak eddig ez a poszt volt a legkevésbé ínyére, de a hozzászólások alapján szükségét érzem annak, hogy átfogalmazzam (cirkalmas mondat-sövényeim nélkül) a lényegét.

Az az állításom, hogy az általános iskola alsó tagozatán tanítani nagyon kevesen kezdenek önként. A tanítóképzőkre felvettek többsége jobb híján került oda – tisztelet az elenyésző számú kivételnek. Ez azért nagy baj, mert az alsó tagozatos tanítók dolga lenne a gyerekekben a legfontosabb készségeket és képességeket kifejleszteni, elsősorban az olvasás, az értő olvasás módját és szeretetét. Vitatom, hogy a jelenlegi rendszer alkalmas ennek megfelelő megvalósítására.

Mindez pedig azért van, mert a társadalmi és az anyagi megbecsültség szempontjából az alsó tagozatos tanító van a hierarchia alján, holott a legtetején kellene lennie.

Ilyen tekintetben mindegy, milyen iskolatípusban dolgozom én (egyébként igen, tényleg egy jobbféle gimiben), mert ez nem érinti állításom igazságát. Gyanítom, hogy más iskolatípusokban sem slágerszak a tanítóképzés – kérem, aki teheti, cáfoljon meg.

Az alsó tagozatos gyereket nevelő tanárok blogjait is ajánlom átolvasásra, hiszen látszik, hogy szinte egyikük sincs megelégedve a tanító nénivel.

A poszt összes többi része csak ennek a szörnyű helyzetnek a – lehet, nem szerencsés – bizonyítása, képszerűvé tétele kívánt lenni, megbántani senkit nem akartam. Ha mégis sikerült, elnézést kérek.

Birka-e vagy?

2009-01-02T12:00:00.004+01:00

Egy kolléga blogját olvasgatva (http://iskola.freeblog.hu/) feltűnt, milyen sokan gondolják úgy, hogy a tanár valamiféle „birka”, akivel bármit meg lehet csinálni. Gondolnak itt kicsi és nagy problémákra, fénymásolástól iskolaösszevonásig, és gondolnak itt társadalmi és diákokkal kapcsolatos gondokra egyaránt. Node:

A hagyományos tanárszerep velejárója, hogy a pedagógus diákjaitól együttműködést (oldschool tanárok esetében engedelmességet) vár el. Tehát ő maga sem lehet egy vérmes anarchista, ha nem akarja ugyanezt viszontlátni az osztályteremben. Említeném még itt a dohányzó és italozó tanárt, aki a gyerekeknek tiltja az ilyesmit, de általában sovány eredménnyel. A gyerekek mintákat követnek, na.

A mai magyar társadalom természetesen szilárd normákkal és értékrenddel bír, bármit is állítsanak némelyek. Ennek a norma- és értékrendszernek az a jellemzője, hogy „a szabályokat másoknak mindig követniük kell, nekem pedig minden olyan esetben, amikor hajlandó vagyok rá”. Aki nem hisz nekem, az kísérje figyelemmel néhány percig a budapesti autós közlekedést. Ugyanaz az autós, aki százzal ment át a zebrán a gyalogosok orra előtt néhány milliméterrel, autójából kiszállva méltatlankodik a zebra előtt, hogy a rohadt autósok nem adják meg az elsőbbséget.

[Most akkor gondoljunk egy percig néma könnyezéssel az autós pedagógusokra.]

A kölök egyik fülébe tehát a kooperációt elváró tanár dünnyög, a másik fülébe nagyszerű nemzetünk. És a hatás nem dolby sztereó.

A tanárokkal az az alapvető baj, hogy magukat az élet veszteseinek tekintik. Persze nincsenek ezzel egyedül a rendszerváltás utáni Magyarhonban –viszont semmi ok nincsen arra, hogy ezt turáni vagy egyéb átoknak vegyék. Azért vagyok ilyen merész, mert úgy gondolom, többségünk ezt a hivatást választotta, aki meg nem, annak volt már elég ideje elhagyni a pályát. Aki pedig ezt a hivatást választotta, tisztában volt vele, hogy nem ezzel fogja megkeresni azt a bizonyos első milliót, vagy fizetni a svábhegyi villa részleteit. Mégis, valamiért divat lenézni saját magunkat.

Márpedig ha nincs önbizalmunk, a kölkök felé is sugározni fogjuk, hogy vesztesek vagyunk, s vele azt is sugalljuk, hogy az ésszerű együttműködés vesztes stratégia. Sőt, vesztes stratégia önmagunk művelése, a szellemi igényesség, hiszen ezek sem juttatnak sikerhez az úgynevezett életben.

Szerintem teljesen el kell felejteni ezt a szemléletet. Ez nem azt jelenti, hogy helyzetünkkel elégedettnek kell lenni, hanem vállalni, hogy felette állunk azoknak a körülményeknek, amelyek között élünk és működünk. Nem engedjük, hogy az elégedetlenségünk legyen a fő jellemvonásunk – az elégedetlenség a diákok teljesítményével, az elégedetlenség a fegyelmükkel, az elégedetlenség az infrastruktúrával, a fizetésünkkel és az életünkkel úgy általában. Mindezek jellemzők lehetnek, de nem uralhatnak minket. A mi munkánk szép is, a ménkű csapjon bele!

A magam részéről büszke vagyok arra, hogy olyan munkát végzek, ami miatt nem kell lelkifurdalást éreznem, vagy magamat mentegetni; hogy olyan munkát végzek, ami teljesen egyértelműen hasznos egyénnek és közösségnek egyaránt; hogy olyan munkát végzek, amilyet választottam.

[No persze az is igaz, hogy mintha sokan építenének arra, hogy a mi munkánk szépsége kompenzál az egyéb juttatások hiányáért – ezek természetesen bekaphatják. De nem erről akartam itt most szólni. Erről eleget olvashattok bárhol.]

A minap hallottam egy rádióműsorban – de már sokadszorra –, hogy a tanári pályáról beszélve háborús metaforákat alkalmaznak, pl. „Mi harcolunk az első vonalban”, meg más efféléket. Na jól van, te zsoldos vagy, vagy szívből harcolsz a jó ügyért? Végtére is édesmindegy, ha ezt az egészet harcnak fogjuk fel, ahol mindenki parancsot teljesít.

Boldog új évet kívánok

2008-12-31T12:00:00.004+01:00

Itt a Szilveszter, és mivel utálom, újévi fogadalmak helyett csak egy kis múltidézéssel ünneplem:

Az úttörő hű gyermeke hazánknak, a Magyar Népköztársaságnak, felelősséggel dolgozik érte.
Az úttörő erősíti a népek barátságát, védi a vörös nyakkendő becsületét.
Az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik.
Az úttörő gyarapítja és védi a szocialista társadalom értékeit.
Az úttörő ahol tud, segít és önként szolgálja a közösséget.
Az úttörő igazat mond és igazságosan cselekszik.
Az úttörő szereti, tiszteli szüleit, nevelőit és az idősebbeket.
Az úttörő igaz hű barát.
Az úttörő bátor és fegyelmezett.
Az úttörő szereti és védi a természetet.
Az úttörő edzi testét és óvja egészségét.
Az úttörő úgy él, hogy méltó legyen a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség tagságára.

Tanárhatározó (2) – A nomád

2008-12-30T12:00:00.004+01:00

A nomád tanár szeptembertől májusig a természetet járja, esetleg madármegfigyeléssel kombinálva útjait. Majd amikor beköszönt a nyár, ugyanezt csinálja, csak gyerekeket is visz magával, akiket részben beszédével elkábít, részben kényszerít arra, hogy viselkedjenek rousseau-i módon, maguk mögött hagyva a civilizációt.

Utazás előtt a diákokat jó tanácsokkal látja el, pl. „Erre az egy hétre a lányok csomagoljanak hat bugyit, a fiúk három alsónadrágot!” Megtiltja a résztvevőknek, hogy elektronikus ördöngösségeket (mobiltelefon, mp3-lejátszó, merülőforraló) csomagoljanak, és hosszan vacillál, megengedje-e, hogy vécépapírt pakoljanak, vagy kitart eredeti elképzelése, a falevelek használata mellett.

Ezután útra kelnek egy úgynevezett nomád táborba, amelynek számos fontos ismérve van: Egyrészt nagyon messze kell lennie minden településtől, amelyekben a sátán modern templomai, úgynevezett vegyesboltok találhatóak, meg civilizált falusiak, akik kizökkentenék nomádékat a nomádságból. Másrészt a nomád tábornak patakparton kell lennie, hogy legyen miből inni, legyen mibe fogat mosni, mosogatni és fürdeni (persze rohadt, mocskos tusfürdő nélkül) ezzel el nem múló örömet okozva a patakon háromszáz méterrel lejjebb található másik nomád tábor lakóinak, akik a patakot ugyanilyen a célokra kívánják felhasználni. Harmadrészt lényeges, hogy a nomád tábor erdőben legyen, de ennek funkciójára még senkinek nem sikerült rájönnie, hacsak nem arról van szó, hogy mindenképpen nehézzé kell tenni a sátrak elhelyezését.

A nomád tábor folyamán gyakran kerül sor tűzrakásra, amely tüzet aztán a tábor lakói kommunista és Republic-nótákat énekelve körbeülnek, hogy ne fagyjanak szét, meg hogy csináljanak valamit a madármegfigyelésen és a növényhatározáson kívül. Élvezettel ürítkeznek a bokrok alá, szerencsés esetben észben tartják, hogy ki melyik bokor alatt járt már. Ez a hét vége felé egyre nehezebb, főleg nagyobb létszám esetén.

A nomád táborban az étkezés az egyetlen nehézkesen kezelt pont. Szélsőséges (s ezért ritka) esetben lehet halászni, vadászni meg gyűjtögetni, de ennél jellemzőbb, hogy a nomád tanár kompromisszumos megoldáshoz folyamodik: bár minden nap paprikás krumpli van, a hozzávalókat egy véletlenül kéznél lévő autó igénybevételével a faluból hozza. Ő ugyanis ellen tud állni mindazon kísértéseknek, amelyek egy ilyen Szodomában vagy Gomorrában leskelődnek az arra járóra. B verzió lehet, amikor minden diáknak hoznia kell magával valamennyi hozzávalót még otthonról, a mocskos civilizációból.

A nomád tanárnak kétféle altípusa ismeretes: az egyik a lazább, ez környezetvédői tevékenységét össze tudja egyeztetni azzal, hogy dohányzik, és autóval jár minden nap az iskolába; és van a hardcore nomád, aki ellenőrzi a diákok fogkrémjeinek összetételét, elkobozza a nem megfelelőt, ezen felül büszkén nem borotválkozik a tábor teljes időtartama alatt.

Egy ritka esetet is ismerünk, amikor a nomád tanár elkobozza mindenki csomagolt kajáját a tábor elején, majd azt egyenló arányban újraosztja a gyerekek között. Utóbbi ritka példány egyébként nyilvánosan sátáninak nevezte a Beatles zenekart.

A nomád tábor végén a gyerekek csillogó szemmel mesélnek szüleiknek a nyári élményről, de aztán fájó szívvel ülnek le ismét a komputer elé, sajnálva, hogy megint msn-en kell tájékoztatni azokat a lúzereket, akiket a szülei nem küldtek el egy ilyen jellemformáló, környezettudatosságra nevelő, mókás együttlétre. Tán még éjjel is a nomád táborról álmodnak, míg a háttérben halkan duruzsol a cirkofűtés, és talán a szobalány halk szuszogása is áthallatszik a cselédszárnyból.

Alkalmából

2008-12-28T12:00:00.002+01:00

Mai vizsgálódásunk tárgya az iskolai ünnepély. Ünnepélynek nevezzük az olyan rituális együttlétet, amelynek során az iskola mint közösség kívánja feltüntetni magát – ám mindig szükség van apropóra, az ünnepély mindig valaminek az alkalmából következik be.

Az ünnepély lényege, hogy az alkalom mint egy szűk kiskosztüm ráfeszíttetik a tényleges tartalomra. Ezt legkönnyebben úgynevezett panelek felhasználásával lehet megvalósítani.

Az alkalom lehet:

nemzeti ünnep; pl. március 15. alkalmából mindenképpen el kell hangoznia a helytartótanáccsal kapcsolatos Petőfi-észrevételnek, miszerint az „reszketni méltóztatott”,
helyi érdekű ünnep; mondjuk ballagás, amelynek retorikájába alapos betekintést nyerhetünk pl. a Ballagás vagy a Moszkva tér című klasszikus filmekből,
sportesemény; a testnevelőnek fülig ér a szája, ha a „hajrá Szent Özséb” vagy más, adekvát kifejezés torkok tucatjaiból egyszerre hangzik el, jelképezve ezzel a sokak számára oly kívánatos uniformizálódást (jóindulatóbb interpretációban a tömegben való feloldódást) is,
váratlan fordulat; ez azt jelenti, hogy az iskola pénzt és / vagy felsőbb szervi elismerést kap, ekkor az iskola közösségének ujjongania ildomos,

A tényleges tartalom pedig a következők valamelyike – akár közülük több is egyszerre –lehet:

választási kampány; az iskolát fenntartó önkormányzat vagy egyéb szerv választópolgárok jóindulatáért verseng
újonc szülők édesgetése; megmutatjuk nekik, hogy jól választottak iskolát
a vezetés jófejségének bemutatása; ezt leggyakrabban úgynevezett humoros beszéd segítségével lehet elérni, amelynek szerves részét képezi az összekacsintás a diákokkal (kb. „én is tudom, hogy ennek itt semmi értelme” jelleggel),
pénzszedés; a meghívók szabadáras termékek, és csak egy kevés pluszfestéket igényel rányomtatni, hogy a megvásárlásával az iskola Romkerthy Albert Alapítványát is támogatják,
példa statuálása; ezt a könyvjutalom-átadás nevű, nyilvános tapssal kísért beavatási rítus révén lehet legkönnyebben megvalósítani,
gyerekek jobboldali szavazópolgárrá transzformálása; ennek jól ismert eszköze az úgynevezett virágnyelv, amikor látszólag teljesen ártatlanul belekeverünk a beszédbe egy pár „reformdüh”-öt vagy „nehéz idők jönnek”-et (baloldali kormány esetén), vagy „eredményeink számosak, és itt nem állunk meg”-et vagy „az utóbbi időben tapasztalt jó szél” kifejezést (jobboldali kormány esetén),
a nagy semmi; eme leggyakoribb esetet relatív érdektelensége miatt a lista végére hagytam.

A Himnuszt és a Szózatot ma már nemigen éneklő diákok (akik így legalább hallhatják a tantestület tagjainak csodával határos énekhangját) változatos túlélési stratégiákat dolgoznak ki. Évnyitón nyilván a nyári élményekről beszélgetnek, évzárón a nyári tervekről. Ballagáson cikizik a lufikat és a hamis éneklést, szalagavatón a táncokat és a frizurákat. Legnehezebb dolguk egy-egy évfordulón van, mert a hangos műsortól gyakran nem tudnak beszélgetni, a mobilozást a felügyelő tanárok kiszúrják, ábrándozni meg már nincsen itt kedve lassan senkinek.

De mér nem tudnak ezek olvasni?

2008-12-19T12:00:00.002+01:00

A kiinduló helyzet tipikus: 18 éves diák nem tudja, mihez kezdjen az életével, ezért felsőoktatási jelentkezési lapjára beír hetet-havat, amennyihez csak elég a családi büdzsé – elvégre minden megjelölt hely súlyos forintokat kóstál.

A beírás során a diák rangsorol, elöl ugye közgáz, nemzetközi kapcsolatok, kommunikáció szak, pszichológia meg más effélék, hátrább (ha neadjisten érdekli, akkor előrébb – de ez ritka, mint a fehér állami autó) a BTK/TTK tanárképes szakjai, és néhánynál még hátrább ott figyel a tanítóképzők egyike-másika is. Nota bene, a gyógypedagógiára vagy az óvodapedagógiára általában elhivatott maturálók jelentkeznek, ezzel nincs is baj.

Ámde ugyebár a tanítóképző már a jelölt fejében is a végletekhez sorolandó – zéró pénzért emberevő munka.

No, elérkezik az igazság pillanata, a ponthatárhúzós bulin a fiatal még ugyan szénrészeg, de másnap tán már észreveszi, milyen pályán döcög majd élete villamosa. Ha okos és szorgos volt, felvették a listája elején valamilyen álomszakra. Ha az okosság és a szorgosság terén vannak kisebb defektek, akkor felvették a BTK/TTK valamelyik tanárképes szakára. Ha sem nem okos, sem nem szorgos a kellő mértékben, várja őt a tanítóképző.

Ha eddig nem csúszott hiba az okfejtésbe, akkor kiviláglik, hogy manapság Magyarországon a leghülyébbek mennek általános iskolai alsó tagozatos tanítónak – tisztelet az elenyésző számú kivételnek. Ezek a leghülyébbek megágyaznak a kezük alá kerülő diákok fejében, megtanítják nekik az olvasás készségét, és annak szeretetét is átadják, nyitottságra és toleranciára, önálló problémamegoldásra nevelik őket – elvileg. Aztán az így kipreparált diák megy a felső tagozatba, ahol a kicsit kevésbé hülye pedagógusok megpróbálnak helyrehozni ezt-azt mindabból, ami alsóban nem annyira jött össze. Ezen dolgoznak, ahogy tudnak, de ugyebár az osztály krémje távozik 4. évfolyam után nyolcosztályosba, a kevésbé krémes vagy netán kivárós rész távozik 6. évfolyam után hatosztályosba, a maradékkal még két évig lehet próbálkozni – képzelhető, mennyire motivált és sikerorientált diákok ezek (ismét tisztelet a kivételnek), és mennyire feltöltik energiával a nemzet napszámosát.

Nos, a kölök immár a középfokú oktatásban, ahol a legkevésbé hülye – de még mindig csak kevésszer lumen – pedagógusok megpróbálják korrigálni mindazt a sok szépet és jót, amiben a diák az általános iskolában részesült, de – fogalmazzunk tán így – az idő itt már nem nekik dolgozik. A betűgyűlölő tizennégy éves gyerek menthetetlen. Számára az olvasás sok energia befektetésével és kevés haszonnal jár, inkább akkor már downhillezni kezd, hogy egy szimbólum is becsússzon mai esszém vége felé.

AZ OECD-PISA egy lírai közleményben a magyar diákok szövegértését „szignifikánsan gyengébbnek” nevezi az európai átlagnál. Köszönöm a figyelmüket.

Diákhatározó (1) – Az alkesz

2008-12-16T12:00:00.003+01:00

Mivel a magyar társadalom kohézióját az alkoholmámor iránt érzett olthatatlan szeretet biztosítja, nyugodtan nevezhetjük szocializációs sikertörténetnek az alkoholista diákot, mint típust.

Kiskorában a felnőttlét elmaradhatatlan kellékének tűnik számára az italozás – körülötte mindenki sokkal viccesebb néhány pohár kevert után – azt pedig (tapasztalat híján) nem veszi észre, hogy a felnőttek így csempészik át a 21. századba a SZOT-üdülők hangulatát.

Sor kerül később az első középiskolai programra, ahol a kölök nagyobbakkal tölt időt együtt – sítábor, miegymás -, és azt tapasztalja, hogy körülötte mindenki sokkal viccesebb néhány pohár gyümölcsös vodka után. A leírt jelenség fontos mozzanata, hogy az említett ital legfeljebb 5% alkoholt tartalmazhat, mert az egyedfejlődésnek ezen a fokán még a részegség imitációja nevezhető bevettnek. Kivételt ez alól a többféle alacsony alkoholtartalmú italt oktalanul keverő diák jelent, aki kisvártatva hányik, ezzel évekre beszédtémát szolgáltatva pajtásainak.

Az alany eljut azután élete első koncertjére/bankdiszkójába, és ott – láss csudát – körülötte mindenki sokkal viccesebb néhány pohár kannásbor/whisky-redbull után. Most már igaziból hánynak körülötte, a sorból pedig nem szabad kilógni – de egyre nehezebb beszédtémává válni. Így a hányás mikéntje fontos szerephez jut. Néhány érdekesebb módszer:

fiókba,
ablakon ki, lehetőleg közterületre,
utcai szemetesbe,
virágcserépbe,
sugárban, orron át is,
a vécébe, de egész éjjel,
kombinálva egyéb anyagcsere-folyamatokkal
stb.

A kölök szelektál persze, és nem veszi észre, hogy például a piaszagú tanerő, aki mögött serény italozással eltöltött életút található, már nem vicces, hiába iszik meg akárhány pohár házi pálinkát, amelyet az erdélyi testvériskola igazgatója küldött neki.

Felületes olvasó antialkoholistának vélné most a blog szerzőjét, de mi sem áll távolabb az igazságtól. Mindenkit buzdítanék az italozásra. De ne mintakövetésből, hanem saját szabad akaratodból, a másnaposság jellempróbáló erejét bekalkulálva, tervszerűen, hatékonyan és ízlésesen basszál be.

Légy jó mindhalálig

2008-12-14T12:00:00.003+01:00

Móricz Zsigmond kiváló regényeket tett le az asztalra, például: Az isten háta mögött, Úri muri, stb., de mai témánk a Légy jó mindhalálig. Jobban mondva a főszereplő, Nyilas Misi, akit főhős helyett szerepeltet a körtér névadója.

A hagyományos elemzés Nyilas Misit úgy skatulyázza be, mint proto-művészlelket. Két ballábbal mozog a földön (a művészt nem érinti meg a gyakorlat), lépten-nyomon sírva fakad (a művész érzékeny), verset farigcsál Simonyi óbesterről (a művész idealista), üres papírt köttet be (a művészt megérinti a könyv mint szakrális objektum, amely kívánja, hogy megíródjon), kulimunkát végez (a művésznek megélhetési problémái vannak), a családja szegény (a művészt az élet fejszecsapásai faragják) – és így tovább, a végtelenségig.

Egy regényhősnek – pláne, ha kölkökkel olvastatjuk – nem árt némiképp kapcsolódni a mai gyerekek saját életéhez. De legyünk megengedőek, ha mondjuk a hős nem kapcsolódik a mai gyerekek saját életéhez (hiszen Nyilas Misit állandó sírása, problémái megoldása iránti teljes tehetetlensége végtelenül ellenszenvessé teszi a diákok szemében) – de talán legalább a maga korának mércéje szerint (1920) képvisel valamiféle értékrendet. Aha.

Csakhogy gondoljunk bele – Nyilas Misi sorsát mi oldja meg? Jön Géza bátyja, akinek elsírja, hogy nem szeretne többé debreceni diák lenni – oszt kész. Fú, ez igen. A paternalizmus diszkrét bája. A tekintélyes személy, az idősebb (ezért természetesen okosabb), a felnőtt segít. Kiemeljük a művészt a kegyetlen világból, ahol más idősebbek (a mocsoklavór tanárok a fegyelmi tárgyaláson például, vagy Török János, a szemét hedonista) játékszere volt, és új esélyt kap pataki diákként. Ja, ott majd tuti jobb lesz neki.

Most tehát az a tanulság,

hogy bízz a felsőségben, és jobb lesz neked (csak legyen jófej rokonod, mert anélkül cseszheted) – ez nemcsak ma, hanem 1920-ban is aljas és hazug; vagy
hogy a művész segítségre szorul, szegényke, mert ő nem ebbe a világba való – de miért is nem terápiára? tán Nyilas Misi rímfaragása értéket képvisel? vagy elég a tehetség puszta ígérete? de miért is?

Válassz, olvasó, kivel azonosulsz: Nyilas Misi – impotens, Orczy – érzéketlen gazdag, Sanyika – bunkó, Gyimesi – jellegtelen, satöbbi. A tanterv szerint Misi a nyertes, lécci, válaszd őt!

Akkor nyilván itten nem példaképet adunk a gyerekek kezébe, hanem úgynevezett irodalmi értéket. Azt aztán tényleg kapunk – tán elég utalnom arra, hogy még a fejezetek rövid összefoglalója sem mindig passzol, akad olyan fejezet, amelyben az intróban leírt esemény meg sem történik (e heti rejtvényünk, hogy melyik ez a fejezet, legalább a kedves olvasó újraolvassa a művet). És az a sok eredeti ötlet! Újszerű narráció! Originális cselekményvezetés! Szállóigék! … ugorgyunk.

Kapunk ezen felül kapitalizmus-kritikát is – csak mutatóba: „És azok a gazok, azért a pénzért: nem nézik azok, hogy mit teremtett oda nekik a kis Nyilas mester, csak azt számították, spekulálták a tompa eszükkel, hogy: a forint: a krajcár...” Hát, ha az életre nevelünk az iskolában, akkor tényleg nagyon hasznos megutáltatni azt a keretet, amiben valószínűleg a lurkók teljes felnőtt élete telik majd (hacsak addig nem leszünk banánköztársaság).

Ez komolyan minta lehetne?

Hoppá-hoppá, lehet, hogy nem is ezért olvastatjuk, hanem talán a szentenciózus részek szükségesek ahhoz, hogy a mai kölkök teljes emberré legyenek: „Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk, dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk; s nincs az egész világon sehol még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket... Sem a nyelvünket, sem az érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk sehol.” – ha nem hagytam volna abba az olvasást, azt hiszem, egy kesergőre gyújottam volna legszívesebben. Sírjon ilyet a Benyhe János a Dohogóban, a különben általam kedvelt Heti Válasz egyetlen igazán komikus rovatában, de ne legyen már kötelező ez a szemlélet… Gagyi, gagyi, gagyi.

Kapunk ám az arcunkba még szebbet is: „csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám; szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában” – ez jól van mondva, kedves író úr. És ne feledkezzünk meg a magyar irodalom (de talán a világirodalom) leggiccsesebb utolsó mondatáról, idézem: „S fejét leejtette, s márványszínű lett a szoba, s egyszerre kimondhatatlan vágy fogta el: menni, elmenni innen abba az iskolába, ahol már ő tanít... ő... a drága, az édes jó bátyja... az égbe... az égbe... mert az maga az ég...” – mi van? Giccs, giccs, giccs. Zsiga, a három ponttól nem lesz a zagyvaságból értelem…!

Ha valaki lépne, és kihajítaná ezt a vackot a kötelező olvasmányok közül, az jó lenne. Mindhalálig.

Tanárhatározó (1) - A New Age tanár

2008-12-09T12:00:00.006+01:00

Amennyiben természettudományos képzettséggel rendelkezünk, evvel érdekes elegyet alkothat a világegyetemet átható misztikus erők iránti vonzalom.

Volt szerencsém pályám során együtt dolgozni e faj egy képviselőjével, aki két természettudományos diplomával volt felvértezve, továbbá az ezotéria iránti mohó érdeklődéssel. Az alábbi áltudományokban mozgott otthonosan:

agykontroll - ezt úgy aknázta ki, hogy ofőórán a gyerekeket gyakran "levitte alfába"
grafológia - ezt használta a gyerekek személyes problémáinak felderítésére, így minden dolgozatnak önfunkciójánál sokkal nagyobb hordereje volt
varázsvessző - kirándulások alkalmával vesszőjével kimérte, hogy hol nem futnak a föld alatt káros vízerek, majd olyan ágyat választott, amely átment e szigorú próbán (ezek szerint viszont mások alhattak a káros vízerek fölött...)

A következő - amúgy igen jellemző - példát nem tudtam besorolni: tanítványainak tudtára adta, hogy ha egy üveg vízre a "szeretet", "béke" vagy más, hasonlóan pozitív szavakat írunk fel, akkor annak a víznek teljesen más összetétele (!) és hatása (!) lesz, mint hogyha az üvegre a "halál", "gyűlölet" vagy más, hasonlóan negatív szavakat applikálnánk.

Javaslom, hogy ha Ön is New Age tanár akar lenni, kedves olvasó, akkor vegye fel érdeklődési körébe a csillagjóslást és a homeopátiát, hogy még hülyébb lehessen.
A fent leírt faj jellemzői továbbá:

mindenüvé drogtáskával jár (ez egy rendőrségi koffer kis kábítószerimitációkkal), mert mélyen hiszi, hogy minden drog az ördögtől való, hasonlóan azokhoz, akik szerint a könnyű és a kemény drogok különböznek
szabadidejében ún. cigigépet fabrikál, hogy az abban a füst hatására elfeketedő vatta látványáról a saját tüdejük külalakjára asszociáló tizenévesek megriadjanak
személyiségteszteket töltet ki boldog-boldogtalannal
maga is boldogtalan.

Ezen felül a fent leírt típus a keresztény hitelveket elfogadja, tiszteli és gyakorolja, valamint úgy tudja, hogy a "gyerek" szóban van "m" betű is.

Intro

2008-12-08T12:00:00.001+01:00

Emlékszünk-e még a Pink Floyd ostoba filmjére, a Falra, amelynek névadójához Roger Waters szerzőt oda kellene állítani?

Ebben a közoktatás úgy jelenik meg, mint egy gigantikus húsdaráló - a padban ülő gyerekeket egy bizarr szállítószalag juttatja el a daráló torkolatáig, majd ott a gravitáció erejénél fogva szegények bezuhannak a kések közé, végül rózsaszín masszaként bukkannak elő a daráló rácsozatán. A bájosan buta nézőkre szabott képet az teszi teljessé, hogy a gyerekek már a szállítószalagon is valami hernyószerű egyenjelmezben vannak, nyilván azt kifejezendő, hogy az úgynevezett élet már addigra uniformizálta őket.

A film egyik dalában pedig a tanárokról az alábbi kis jellemzést vélték adekvátnak elhelyezni (szabad fordításban): "a városban mindenki tudta, hogy amikor este hazatérnek [a tanárok], kövér és pszichopata feleségeik félholtra verik őket" ("But in the town it was well known when they get home at night their fat and psychopathic wives would thrash them within inches of their lives").

Ha valaki nem annyira hülye, mint a fent vázolt allegória célközönsége, kérem, a jövőben tartson velem; ebben a blogban a közoktatásról lesz szó. Nem szólunk a mindenkori miniszter gyalázásáról vagy a pedagógusok alacsony presztízséről, nem panaszáradat lesz ez az omló épületekről vagyaz egész nap számítógépező diákokról. Ugyanis a közoktatás ennél sokkal érdekesebb. Meg jobban is szeretem ennél a szintnél.

A dolog középiskola-centrikus lesz, pusztán azért, mert egy olyanban tanítok. Ez a tizenkettedik tanévem. Magyar-angol szakos vagyok. Az igazi nevem nem Hajdú sógor.