A tantestületi értekezlet

Szent meggyőződésem, hogy minden dolgozói közösségben szükség van egy-két elmebetegre, többek között a hatékonyság fokozása végett. (Természetesen itt az „elmebeteg” szót kontextusfüggően kérem kezelni.) Az elmebeteg személye nélkülözhetetlen a többiek számára. Mint egykor a falu bolondja… Most azonban ennek a szervezetszociológiai fenoménnek csak az oktatásügyi szeletét tekintjük. (Wow, mennyi képzavar egy mondatban.)

Nálunk az iskolavezetés nagy súlyt helyez a demokratikus működésre, de gyakran nem engedheti meg magának a demokráciával járó fékező tényezőket, vitákat, oktondi módosító ötleteket. Így tehát egy-egy tantestületi értekezleten rendszerint bölcs vezéreink előállanak egy-egy rendkívül kifinomult, a hatályos oktatási törvényeket és a fenntartó éberségét egyszerre rendkívül elegánsan kijátszó tervezettel, amelynek a legkisebb módosítása is az eredeti szándék meghiúsulásával fenyeget.

Azután a tervezetet vitára bocsátják. Egy-két ember még szót kap az elmebeteg előtt, de aztán beüt az armageddon. Az elmebeteg kolléga kivétel nélkül mindig sikerrel tereli el a témát a szóban forgó tervezet lényegéről valamely ahhoz csak érintőlegesen kapcsolódó ügyre, amelyről aztán olyan parázs vita kerekedik, hogy a végén mindenki boldog, amikor bölcs vezéreink lefújják a most már egyértelműen meddő vitát. Így tehát az elmebeteg a feszültséget sikeresen felkeltette, amelyet bölcs vezéreink ügyesen feloldottak, a béke helyreáll, elmebeteg ugyan még duzzog egy kicsit, de a tervezetet az eredetileg beterjesztett módon (betűhíven) fogadja el a tantestület, és boldogan széled szét begyűjteni gyermekeit óvodákból.

Mondok egy példát. Mondjuk a téma az, hogy ne kelljen mindenkinek kifizetni a tankönytámogatást, mert akkor el kellene adnunk az iskola fizikai összedőlését megakadályozó állványzatot fafeldolgozóknak. Ugyan a jogszabály szerint minden rászorulónak jár e támogatás (a rózsadombi két audis családnak is, ha van három gyerek), de fedezetet csak részben biztosítanak. A mi bölcs vezéreink rájönnek, hogyan lehet elérni, hogy mégse mindenkinek járjon a támogatás (azt nyilván nem árulom el, hogyan, bocsánat!), de a legkisebb pontosvesszőnek is szerepe van a nehezen megszült, briliáns és megkapó tervezetben.

Néhány tanár feláll a tantestületi értekezleten, és erkölcsi aggályokat fogalmaz meg arról, hogy egy iskola nem tartja be a hatályos rendelkezéseket – persze mi, felállók (bevallom, én is a felállók közé tartozom, neveztek is már fasznak emiatt) sem tudunk jobb megoldást, inkább csak hangosan tépelődünk.

No, ekkor jön el az elmebeteg ideje. Szót kér, azonnal kap is, és akkor belecsap. Negyedórás hozzászólásának a következő a fonala: nem mindenki fog tankönyvtámogatást kapni -> a pedagógusok bezzeg az utóbbi időben egyáltalán nem kapnak szakkönyvtámogatást -> hogyan tud így egy tanár lépést tartani a szaktárgya legfrissebb fejleményeivel -> a gyerekek jobban tájékozottak lesznek, mint a tanár -> gúnyt űznek a tanárból emiatt -> ennek már vannak is jelei -> Schwartz Vazul teljesen jogtalanul tartozik az iskola tanulói közé -> a többi kolléga miért nem buktatja meg félévkor Schwartz Vazult -> legfőbb ideje a házirend megszigorításának -> ahhoz a diákönkormányzat hozzájárulása kell -> annak elnöke Schwartz Vazul -> micsoda ördögi kör ez -> mit kíván az iskola vezetősége ennek ügyében tenni?

Tíz kéz a magasban! Egyrészt a Schwartz Vazullal elégedetlenek (70%, akik szintén retorziókat követelnek), másrészt a házirenddel egyéb okból elégedetlenek (20%, akik régóta visszatennék bele a testi fenyítést), harmadrészt a Schwartz Vazult anno beprotezsáló tanár, aki természetesen nem pártfogoltja védelmében, hanem a többi hozzászóló ellenében fogalmazza meg álláspontját. Ezek egy darabig marják egymást, a többi tanár ezalatt röhögcsél, recepteket cserél, vagy dolgozatot javít. Némelyek az órájukat nézik, mert menni kell lassan a kölökért az óvodába. Némelyek a naptárt nézik, hogy ez már tényleg a 21. század-e. Megnyugodva látják, hogy igen.