2009. február 26., csütörtök

„Hibbant kamaszok”

1989-ben újratemetik Nagy Imrét, meghal Kádár János, és megjelenik Bogáti Péter A Nevenincs tér lovagjai című ifjúsági regénye.

A hazug gyerekkönyveket kiveséző sorozatunk mai darabja igazán szerencsétlen percben jött világra. Míg mondjuk Az ágasvári csata című Bogáti-opusz (1961) kiállta az idő próbáját; noha didaxisa egészen fájdalmas, de mulatságos mivolta mentségéül szolgál. Kiskoromban ronggyá olvastam tehát, és midőn elveszett, fáradságot nem kímélve, nem könnyen, antikváriumból ismét beszereztem.

De ma A Nevenincs tér lovagjairól akarok szót ejteni, mert ezt a könyvet Az ágasvári csatával ellentétben valószínűleg senki sem olvasta, amire abból is következtetek, hogy magam is egy falusi művelődési ház leselejtezendő készletéből vettem meg 50.- forintért az idén, kifogástalan állapotban, ami azért húsz évvel a megjelenés után, hát… magáért beszél.

Ideiktatom először is a fülszöveget, majd annak nyomvonalán haladunk, tarts velem, ó olvasó.

Gondolhatjátok, hogy ahol egy térnek nincs neve, az nem más, mint egy lakótelep. És ha lakótelep, ott gyerekek is vannak. És ahol gyerekek vannak, ott mindig történik valami. Ebben a regényben ráadásul olyan izgalmas dolgok történnek, hogy szinte észre sem vesszük: harsányan kacagva olvassuk végig Tupi és társainak, továbbá a Shakespeare-t idézgető szakállas könyvtárosnak és a nagyszerűen karatézó, szép tornatanárnőnek vidám nyomozását bizonyos gonoszkodó ikrek és tolvajkodó felnőttek dolgában.

A mottó pedig ez:

Ezt a könyvet Neked írtam, Rólad szól. Ha elolvastad, kérd meg a szüleidet, olvassák el ők is. Mivel róluk is szól, s így nékik is szól. Azután együtt próbáljátok meg folytatni.

***

A Délibábnak nevezett lakótelep (valószerűtlen neve ellenére) maga a vérvalóság. Szerző azzal a gyűlölettel fordul irányába, amilyennel mondjuk Dyga Zsombor, Békásmegyer lantosa nem tenné. A közterületeken mocsok van, falfirkák és kutyaszar, az épületek maguk „panelnudlik”, amelyekben nemcsak a falak vékonyak, hanem mindig rossz a lift. Fél oldalt olvashatunk is arról, hogy milyen élmény a másik lépcsőházban felmenni, ha elromlik a mi lépcsőházunk liftje. A házakban a narráció szerint már megjelentek a csövesek, akik irányában leplezetlen megvetés árad: „[a csövesek] megérezték, hogy oda emberi lények is járnak”. Azonban szerző mintha a jövőbe látna, amidőn a magyar társadalmat amúgy metonimikusan ábrázoló lakótelep kettéosztottságáról ír: az alvég és a felvég nem áll szóba egymással, gyerekeik külön iskolába járnak. Ideális tehát a kulissza egy vidám nyomozáshoz.

Gonoszkodó ikrek, tolvaj felnőttek csakugyan előfordulnak itt-ott, de gyakoribb a jó ízlés határán már bőven túlmenően jó fej felnőttek szerepeltetése, ami azért egy gyerekkönyvben még bocsánatos bűn, de bűn. Ami viszont végképp megbocsáthatatlan, hogy a regény vázát a gyerekek/fiatalok és a felnőttek (mármint a jó fej felnőttek) kultúrájának sorozatos ütköztetése adja, amiből mindig az utóbbi kerül ki toronymagas győztesként. Például a fiatalok ellátogatnak a Bádoglavór (!) együttes koncertjére, ahol természetesen mindenki ittas és extatikus állapotban van, kis tömegverekedés is akad. A zenekar amúgy klasszikus zenéből lopja motívumait, ami mutatja a szerző hézagos valóságérzékét éppúgy, mint a könnyűzene iránti lenéző attitűdjét. Bezzeg amikor a főhős szerelmével és annak jó fej anyukájával komolyzenei koncertre megy, nemcsak kurvajól érzi magát, hanem még arra is sor kerül, hogy végre megfogják egymás kezét, amire a vad rockkoncerten nem nyílt mód. (A szerelmi szál amúgy ilyen, a szokásos prüdériánál egy fokkal szolidabb, mert egy ízben megemlíttetik, hogy Kriszti, a szerelem tárgya „talán” már melltartót is hord – emlékszem a saját és korosztályom érdeklődésére, a lányok melltartóihoz fűződő viszonyára hetedikes korunkban, és mondhatom, nem ismerek magunkra.)

Egy másik eset, amikor a könyvtárban lejátsszák a Terminátor első részét videóról. A cselekményről részletes beszámolót kapunk (igaz, Sarah Connor helyett a különben pontos narráció valamiért Mary Brown-nak nevezi a főszereplőt). Aztán a könyvtáros kérdve kifejtő módszerrel rávezeti a nem teljesen érthető okokból a vetítés után nem távozó, majd birkamód okfejtéskövető fiatalokat, hogy mennyire gagyi is a film – „Így bukik a Terminátor” összegez az egyik gyerek az után, hogy felszolgálták neki az időutazási paradoxont, és ezzel illető gyerek elfogadja, hogy az időgép tulajdonképpen már létezik: a mozi, és benne a filmhíradó (!) megőrzi a múltat. Természetesen Shakespeare örök és elpusztíthatatlan, az ő műveit fanatikusan és óraműpontossággal idézi a szakállas könyvtáros, mint amelyek minden élethelyzetben hasznos tanácsokkal szolgálnak.

Shakespeare persze tévés ellenpontot is kap, a Felügyelőt, aki ugyan névtelen, de mivel segédjét Harrynak hívják, Derrick-kel azonosíthatjuk. Vele az a baj, hogy klisékkel operál, és kiszámítható, hogy mikor mi lesz. Egyetértek, a tévés krimik csakugyan ilyenek, a gond az, hogy a most tárgyalthoz hasonló gyerekkönyvek is beleesnek hébe-hóba ilyes hibákba. Khm.

Megemlíteném még, hogy narrátorunk gyűlöli Bud Spencert („duci bumburnyák […] aki úgy aprítja a jónépet a vásznon, mint krumplit szokás a levesbe”), helyette azt vélné kívánatosnak, ha a gyerekek példaképül „Dobó Istvánt, Bornemissza Gergelyt, Toldi Miklóst, Ságvári Endrét” választanák. Ja, Ságvári már bennem is felmerült.

A szerző ezen felül érdekes elképzelésekkel bír arról is: mit tud a számítógép. Mivel ezt a találmányt a fiatalok kultúrájához sorolja, gyakran olvashatunk arról, mi mindenre nem alkalmas, és csak egy bekezdésben ismerteti egy lehetséges felhasználási módját. Na idessetek: a főhős elmegy a számtek zseni gyerekhez, aki betáplálja a komputerbe az adatokat (?), és megkérdezi (sic), hogy milyen közös célért foghatna össze a telep kettészakadt társadalma (!), mire a gép visszakérdezi (sic): „a rongálókra, balhézókra és más szemetelő szemét népségre akarsz vadászni? Arra ott a rendőrség, azért találták fel. Téged meg arra, hogy tanulj, játssz és készítsd elő magad a fölnőttségre.” Jó kis gép, mi? Jobb, mint a Terminátor. Én elfogadnám, ’89-ben pláne elfogadtam volna.

***

A sokszor említett harsány kacagásra két szándékosnak látszó poén is alkalmat nyújt, nemcsak a fentiekhez hasonló sületlenségek. Az egyik: „a tíz üveg sört már nem cekkerben hozza haza, hanem fogyasztás után”, a másik a Bádoglavór egyik dalszövege, amiből sajnos csak töredéket kapunk: „Teddrááá, teddrááá, / anya-kada-tasin-re!”

A nyomozás maga ellenben nem is annyira vidám, mint inkább egy termelési regény adaptált változata. A megtévedt és misztikus pénzkölcsönzők által kényszerített butikos rá akarja venni a Bugyiművek (állami fehérneműgyár beceneve) egyik dolgozóját, hogy egy csomó vég vászonból csináljon selejtet, azt adják el a MÉH-nek, majd az ő, a butikos emberei olcsón megveszik, és divatos, egyedi ruhákat varrnak belőle. Rezső, a Bugyiművek munkatársa azonban nem hajlandó a kamu selejtezésre, ami miatt aztán a butikos három ikerfia terrorizálja. Így a tisztességes Rezső a gyár leányszállóján bujkál a családja értesítése nélkül. A felesége otthon szomorkodik láncdohányzás kíséretében. Közös gyermekük szintén nem mer hazamenni (a miértet ne is kérdezzétek, mert nem derül ki), hanem csövezik, és keresi apucit. Szerencsére főhősünk, Tupi a Bugyiművek vezérigazgatójának fia, ő ráveszi apját, hogy tárgyaljon a butikos Dokán apukával. A vezérigazgató apuka természetesen mindent elintéz, megbékíti a maszekot. A butikba azonban betörnek a békétlen és továbbra is misztikus befektetők, és a kivitelezésből látszik, hogy nem anyagi haszonszerzés, hanem megfélemlítési célzattal (a miértet ne is kérdezzétek, mert újfent nem derül ki). A gyerekek azonban egy presszóban véletlenül hallott megjegyzés (!) miatt megtalálják a lopott holmit, a rendőröket pedig elirányítják a még mindig és immár véglegesen misztikus befektetőkhöz, így a nyomozás megnyugtatóan lezárul.

***

Tudjátok-e, mi a „madzagdaru”? És a „panelefánt”? A „pötyigép”? Annyi bizonyos, hogy nem a szleng elemei 1989-ben, annál inkább a regény modoros, elviselhetetlenül művi nyelvezetének szervetlen részei. A megfejtés amúgy „lift”, „sorház” és „számológép”, ha valaki nem jött volna rá. Ennél is cifrább, hogy az egyik szereplő BASIC- parancsokat kever a beszédébe, természetesen ennek funkciója az egyénítés és a szatíra, csak az a kár, hogy a parancsok előfordulása minden logikát nélkülöz – hogy mást ne mondjak, az egyik fordulat a „print”, amit a szereplő teljesen esetlegesen időnként elrikkant. A másik mulatságos jegye a regénynek a karate-szakkifejezések használata. Ez a küzdősport ’89-ben csakugyan megkerülhetetlen divat volt, jogos a helye a műben, csak az a rendhagyó, hogy a karatés terminusok 20 oldalban zsúfolódnak, akkor viszont gyakran minden magyarázat nélkül, és óriási koncentrációban. Röpködnek a „Yoko-geri-kekomi”-k, aztán mintha elvágták volna – gondolom, szerző félredobta vagy elvesztette a még részben felvágatlan karatés szakkönyvét.

Politikai szempontból a regény narrátora érezhetően nem találja a helyét. Az úttörők kötelező jellegű papírgyűjtését ugyan koldulásnak tekinti (egy oldal erről), de magát az úttörőmozgalmat még mindig hevesen imádja: segítségével a telep összefog, hogy mást ne mondjak. A szocialista tervgazdaság még ideális a számára. Megértő a vezérigazgatóval szemben: az nem tehet róla hogy a gyár termékei nem népszerűek (ugyanis nem lehet a gépsorokat folyton átállítgatni, hogy divatosat gyártsanak rajtuk), de a butikos, a magánszektor egyetlen képviselője is feloldozást kap, a Fifi butikból ugyanis a Bugyiművek mintaboltjává válik (!), ezzel anyagi előnyökhöz és biztonságérzethez juttatva tulajdonosát. Az üzenet tehát erőteljesen a szocialista társadalmi berendezkedés adaptív megmenthetősége – hát, ez annyira nem jött be, de hogy ’89-ben még ezt hitte valaki, az nem vall pengeéles észre…

***

Ráadásnak egy posztmodern gesztus. Az írót nem lehet álszeméremmel vádolni, mivel saját magát is beépíti az elbeszélés katedrálisának falába, de nem azzal a finom eleganciával, mint mondjuk ahogy Kosztolányi az Édes Anna végén dolgozik. Hogy mást ne mondjak, szerző állítja, hogy előbb megírta a fent gyalázott Terminátort, mint a film elkészült volna. Hát lehet, de akkor nem kéne azt annyira ostorozni. Ennél is jópofább viszont, hogy Pötty, az egyik kisgyerek-szereplő kikéri a könyvtárból Bogáti mester már említett örökzöldjét, Az ágasvári csatát, méghozzá így: „Azt mondják, az tökjó könyv, és rengeteget lehet röhögni rajta!” – Mire a könyvtáros: „Majd előjegyezlek”.

Az egészet megkoronázza az az író-olvasó találkozó, amelynek során a szereplők találkoznak „azzal a bizonyos íróval” (mert érdekes módon a „Bogáti Péter” kifejezés nem szerepel a regényben, csak mint Az ágasvári csata szerzőjét említi magát a mester – gondolom, a szerénység foszlánya ez). Szóval író-olvasó találkozó van, ahol „az író” alaposan sárba tiporja és vérig alázza a gyerekeket és fiatalokat (ízelítő: „Mi cikisek vagyunk?” – kérdezi Tupi, miért nem ír a szerző erről a korosztályról, s erre az író: „Talán nem? – vágta vissza. – Lassan nem lesz szülő, nem lesz tanár, különösen tanárnő, aki kordában képes tartani benneteket! Ezt írjam meg?!” vagy például: „A világ már csak olyan, amilyen, és ha lehet is rajta segíteni, az nem a ti dolgotok!”), de azok nem otthagyják, hanem hagyják neki, hogy egy csapásra megoldást kínáljon a bajokra: „az író” kitalálja, hogy szervezzenek egy iskolákon átívelő úttörőcsapatot, sőt nevet is ad neki, a regény címét: A Nevenincs tér lovagjai.

A mű születésekor Bogáti mester 65 éves volt, így nem csoda, hogy semmi fogalma sincs a kamaszok világáról, beszédmódjáról, problémáiról, ehhez hasonlóan felszínes és zavarba ejtően naiv a rendszerváltás idejéről alkotott képe („Átmenetben vagy, mint ez az egész nagy Délibáb itt körülöttünk.”). A regény tulajdonképpen egy a gyerekeket szíve mélyén műveletlenségük miatt engesztelhetetlenül megvető, ám nevelésüket édes mázba vont keserű pirulákkal helyrerántani kívánó, vagyis a lehető legrövidebb terjedelembe a lehető legtöbb tanulságot bezsúfolva rendíthetetlenül alkotó fáradt öregember „harsány” és „vidám” átkozódása. Ez az utolsó megjelent regénye.

A mester idén lesz 85 éves, jó egészséget kívánok neki. Köszönöm Az ágasvári csatát, de hálás vagyok a sorsnak, hogy jobban emlékszem 1989-re, mint amennyire ő ezt talán szeretné.

4 megjegyzés:

  1. ez király lett - persze egy az egyben betudom a konstruktív kritikámnak.

    VálaszTörlés
  2. Bogáti írta Az utolsó ember című művet is, amely Az ágasvári csatához hasonlóan jó könyv.
    De ezt nem fogom elolvasni...

    VálaszTörlés
  3. Én most olvasom 2 hete a könyvet (!). És nem azért, mert lassan olvasok...Hihetetlen fárasztó, dühítő, le kell tennem pár oldalanként, mert felingerel. Nem is értem, hogy aki egy Ágasvárit, Hóvirágot, meg egy utolsó embert meg tudott írni, hogy volt erre képes?! Én szégyellem magamat az Ő leírt szavaiért. És nem értem, hogy vannak olyan iskolák (vagy mindenhol ?), ahol 2- 4. osztályosoknak ez ajánlott könyv. Én is korán olvastam idősebbeknek való könyveket, de szerintem egy ilyen korú gyereket fárasztja ez a nyelvezet és nem is ért meg egy csomó mindent. Nagyon sok gyerek/ ifjúsági irodalmat olvasok, nagyon érdekel a téma, de ennyire pocsékkal talán nem is találkoztam eddig. Annak nagyon örülök, hogy rátaláltam erre az írásodra, mert nem hittem volna, hogy valaki még olvasta ezt rajtam kívül.

    VálaszTörlés