Szülőhatározó (1) – A benyomó

A közoktatás majdnem minden szereplőjéről írtam már valami sértőt, legfőbb ideje, hogy a pedagógusi munka legnagyobb kerékkötőiről is lerántsam a leplet, a szülőkről.

A szülő-téma eddig azért hiányzott a kipécézettek közül, mert – legalábbis ahol én (még) dolgozom –, meglepően nagy számban fordulnak elő közöttük teljesen normálisnak mondható típusok, vagyis olyan egyedek, akik teljesen kétségbeesve figyelik ivadékaikat abban a bizonyos egy-másfél évben, amikor minden kamasz meghülyül, ám ezalatt az idő alatt ugyanúgy nem követnek el semmi jóvátehetetlent, mint ahogy előtte sem tették, és így a meghülyült kamasznak módja van relatíve adekvát felnőtté válni. Jellemzi az efféle szülőket még az is, hogy noha gyerekeiket szeretik, mégsem gondolják hibátlannak és tökéletesnek. A tanárt nem tekintik mizantróp, frusztrált lúzernek. Az ilyen szülőket tehát nem szeretném megbántani, de tény, hogy nincs is bennük semmi érdekes. Ezért inkább azokról szólnék, akik nem pont így képzelik el az iskolai munkát, és abban sarjaikat.

A mai esetünk az a szülő, aki benyomja satnya és tuskó leszármazottját egy annak tudásához messze nem illő középiskolába. Ezt azért teszi, mert úgy gondolja, hogy bár az osztályzatai nem lesznek túl jók, de legalább jó kezekben lesz. Csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a szüntelen kudarcélmények nem feltétlenül jellemformáló hatásúak. A gyerek vagy depressziós lesz, vagy megtanul amúgy istenigazából sumákolni, lógni és hazudni, vagy – leggyakoribb esetben – mivel eszével nem tud kitűnni az osztályban, tahóságával fogja a lázadó korszak vezérének szerepét felvenni, és így mérgezi a közösség hangulatát.

Finom bukét ad ennek a gyakori folyamatnak (bocs a képzavarért), amikor aztán a benyomott gyerek szülője elkezdi kifejezni elégedetlenségét az iskolában folyó munka színvonalával kapcsolatban, felrója a tanároknak, hogy nem tudják a gyereket „elvarázsolni” – ergo magukra vessenek, ha gondok vannak vele.

Nem is lehet ezért akárkiből ilyen szülő – kedves eset, amikor a felmenő az adott iskola tanára, így nemcsak benyomni tudja a kölköt, de közelről tudja monitorozni tanárkollégái pedagógiai baklövéseit (azaz minden, gyermeke megrendszabályozására tett kétségbeesett kísérletüket).

Képes még ilyen gyereket az iskolára oktrojálni a fenntartó húsosfazeka körül csoportosuló lévnyalók szinte bármelyike. Egy-egy alpolgármesteri unokaöcs vagy a kulturális bizottság jegyzőjének csemetéje nyilván nem fog a lakótelepi panelból készültbe járni…

Az sem volt rossz, amikor osztályfőnök lettem (szándékosan nem írom ide, mikor), tévedésből a gyerekek sokféle papírjával együtt (anyakönyvi kivonatok, ilyesmi) odaadtak nekem egy, az igazgatóhoz címzett levelet: "XY vagyok, a miniszterelnöki hivatalban dolgozom. Kérem, hogy fiam, NN sikertelen felvételijétől eltekinteni szíveskedjenek."

De a legszánalmasabb az iskolavezetéssel baráti szálakkal összekötött csoportozat, az ilyet arról lehet felismerni, hogy ha nagy néha beteszi a lábát az intézménybe, akkor csak az iskolavezetés megfelelő tagjával konzultál, miután azt jobbról-balról megpuszilta, de a gyereket ténylegesen tanító pedagógusokkal szinte sohasem - vagy ha mégis, akkor azután a puszizkodós főnökségi taghoz vezet az útja. A saját osztályomban a talán legviccesebben ostoba gyerek az iskola egykori igazgatóhelyettesének a háziorvosának a lánya volt, mellesleg funkcionális és tényleges analfabéta.

A fenti szülőfajta bűne még, hogy egy érdemes gyereket kitúrt az iskolából, akinek már nem jutott hely a felvételi eljárás során, de ez nyilván szóra sem érdemes, a saját gyerekéért mindent megtesz az ember. Ha hagyják neki.

Az én nem elsősorban egyenesnek és karakánnak mondható főnököm mindig arra hivatkozik, hogy a protekciós gyerekek sokfélék, és nem mindegyikkel van gond, meg hogy normál eljárásban is bekerülnek ide nem való kölkök – és valamiért ebből azt szűri le, hogy elvtelen magatartásával nincs semmi baj. Hivatkozik arra, hogy nem utasíthatja vissza a fenntartók benyomottjait, mert akkor az iskola nem kap pénzt (igen, mert így kap). A tanulmányok vége felé meg arra hivatkozik, hogy ha ennyi ideig nem buktattuk meg vagy tanácsoltuk el a kölköt, akkor most már nem tehetjük meg. Azt ilyenkor nem említi, amikor időközönként konkrétan megtiltja egy-egy protkós gyerek megbuktatását vagy eltanácsolását. Kedvenc esetem, amikor egy kolléga-gyereknél törvényi szabályozásra hivatkozott, ami miatt a gyereket nem lehetett megbuktatni. Írt egyikünk az osztályozókonferencia után az oktatási ombudsmannak, aki hamar megválaszolta, hogy az egész hivatkozott rendelkezés nem is létezik. De addigra már a kis lurkót át is engedtük.

Igazgatónk persze csak faktot tart, abban ilyen gyerekeket szinte soha nem kell tanítania.

Az ilyen gyerekből eddig több tucatot láttam. Tudják, hányból lett rendes, autonóm, önfenntartó, a közösségre nézve hasznos polgár? Tudják? Szerintem tudják.

Így tehát ez egy olyan játszma, amelynek kizárólag vesztesei vannak: a kitúrt gyerek, a tanárok, az iskola, a közösség, hosszú távon a társadalom, és aki miatt az egészet csinálja az a hülye, búvalbaszott szülője: a benyomott gyerek maga. Mégis, a bíró ezt a játszmát valamiért nem fújja le.

Ahogy végigolvastam a fentieket, erős ingerem támadt, hogy ezt a postot itt most abbahagyjam, slusszpoénnak – már nem is tudom, miért – egy Vörösmarty-idézetet írok búcsúzóul. „Ezzé lett magyar hazátok.” Bocs a pátoszért.