Amikor először belép egy osztályba, már húsz éve ugyanazzal a poénnal mutatkozik be, amelynek elmondása közben már nevet, míg a megszeppent elsősök arcán valami egészen sajátos kifejezés jelenik meg. A humorzsák ezt nem veszi észre, mert a vicctől addigra már a könnyei potyognak. Később is megfigyelhető, hogy meghatározott pedagógiai szituációk pavlovi reflexként váltják ki belőle a mindig alkalomhoz illő humoros kifejezést.
A faj tipikus egyede bármikor fejből idézi a következő művek bármelyikét (ami természetesen a műveket magukat nem minősíti):
- Romhányi József: Szamárfül,
- Karinthy Frigyes: Így írtok ti (de kizárólag a Babits-paródiákat),
- Milne: Micimackó.
A humorzsák nemcsak az intellektusra hat villámcsapásszerűen, hanem jól felismerhető fiziológiás tüneteket is produkál, így például van neki egy sajátos nevetése, amely talán leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor a beindított porszívó csövének végére sztaniolpapír tapad, miközben a berendezést kezelő háztartási alkalmazottba éppen életlen kést szúr egy asztmás vérmedve.
A fajnak két alfaját különböztethetjük meg: az egyik hónaljig húzza ódivatú szövetnadrágját, a másik pedig beszédhibás, és gyakran vissza kell szívnia a szájürege sarkában kicsordulni készülő nyálat. Egy példányban mindkét sajátosság előfordulása minden bizonnyal Természet édesanyánk legbizarrabb alkotása lehetne, de ennyi humorérzéke Neki aztán garantáltan nincsen.
Ami mármost a faj pszichéjét illeti: meg van győződve róla, hogy a diákok kedvenc tanára ő, és nem is sejti, hogy bizonyos értelemben ez igaz is.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése