2009. március 19., csütörtök

Szülőhatározó (2) – A szittya

„Mikor tanulja meg végre a gyerek, hogy a felnőttlét nem szórakozást jelent, hanem vért izzadni a nemzet szolgálatában?” – szegezte egyszer egy általam tartott szülői értekezleten egy nagyon magyar apuka egy kevésbé magyar apukának. Igaz, az se volt normális, de most mégis az ősmagyar szülőről lesz szó.

Az ősmagyar szülő már a rendszerváltás előtt is ősmagyar volt, csak akkor még belül. Utána azután folyamatosan ütköztek ki külsején is a semmivel össze nem téveszthető jegyek. A gyerek meg, szegény, mintakövető lévén, nem áll igazi válaszúton.

Rendszerint már a neve predesztinálja a kölköt: minimum Csaba Bendegúz Kötöny szegény, húga pedig minimum Csenge Kösöntyű Hajna – persze csak akkor, ha már a rendszerváltás után születtek. Gyermekágyánál magyar regéket és mondákat olvasnak fel neki, hogy előre beoltsák a globalizált Grimm-mesék ellen. Karácsonykor a pártus herceget ünneplik, akit anyja (mint azt a félkegyelmű Pörzse Sándor kacagtató műsorából tudjuk) „kis Kerecsenemnek” becézett, ebből származik „karácsony” szavunk.

A gyerek egyszerre tanul meg írni és rovásírni, és az még a jobbik (höhö) eset, ha csak cserkésznek íratják be, de Magyar Szigetre azért nem viszik ki. Társaitól megtanulja aztán a Kárpátia és a Romantikus Erőszak szeretetét, és ruhatárába apránként bekerülnek a csodaszarvasos pólók is, meg persze a nagymagyarország-térképes kapucnis pulcsi, hogy az említett tekervényes vonal mindig vele lehessen, ne csak apuék autóján lehessen három példányban látni.

Megvannak a megfelelő gimnáziumok a kis szittya számára; jobb helyeken a diáknapokon elhívnak egy-egy palesztin előadót, hogy meséljen nekik a cionisták túlkapásairól, illetve elviszik őket solymászni is. A minap a buszon hallottam olyat (becsszó), hogy két kölök arról beszélt, hogy a történelem esszéjüket rovásírással kell beadniuk.

A magyarórán mármost ezek a szegény agymosottak kizárólag olyan művek iránt mutatnak érdeklődést, amelyben heroikus főszereplők nagy tetteket visznek véghez (így az 1850 után keletkezett színvonalas művek gyakorlatilag kiesnek). Fintorogva és csak végszükség esetén olvasnak olyan hígmagyarokat, mint Örkény vagy József Attila, de Radnótinak a Nem tudhatom miatt megbocsátják, hogy zsidó volt. Hiányolják a tananyagból a Wass Albert-szintű túlírt nemzeties fost, és nem értik, miért tanulunk olyan sok világirodalmat a magyarórán. A „finnugor” kifejezés természetesen szitokszó, amiről úgy tudják, hogy maguk a „nyelvcsalád” tagjai sem veszik már komolyan.

A szülők mindezt természetesen minden fórumon – így szülői értekezleten, fogadóórán, feljelentésben – képviselik és támogatják, mint a bevezető példám is mutatja. Gyönyörű az is, hogy ezt a gondolkodásmódot egyedül helyesnek tételezik fel, és nem pusztán elítélik a másként gondolkodókat, hanem meg is lepődnek rajta, ha élőben látnak ilyet. Talán azért, mert a másik oldal be tudja fogni a nemzetidegen pofáját, és nem deklarálja lépten-nyomon a világnézetét. Vagy lehet, hogy utóbbiak tudják, hogy ez a fajta nemzeti szellem csak egy 19. századi találmány, köze nincs a történelemhez... mondjuk, a mához sincsen, persze.

Nekem személy szerint (mivel libertariánus vagyok) jelenleg nincs pártpreferenciám, órán sem politizálok, de ha netán eljönne az ő országuk – bocsánat, Mária országa (aki sokak szerint ugyan nem volt magyar, de persze ez aljas hazugság) -, remélem, meghagyják a munkám, és fogok tudni venni a hentesnél grillezett turult két hátrafelé nyilazás órám után, a lóáldozás előtt.

3 megjegyzés:

  1. mintha én írtam volna...
    (bár én nem tudok ilyen jól írni)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm az élményt!
    A grillezett turulnál már nagyon röhögtem...

    VálaszTörlés