2009. március 10., kedd

„Zakatol a szív, de meddig még?”

Biztos ismerik a régi viccet: „Miért jó a csigának?” Válasz: „Nem is jó a csigának.” Ma pediglen felteszem a kérdést, miért jó a közalkalmazottnak.

Generációm nevében beszélek. Gimnázium végén, amikor már nem kellett hegesztőszemüvegen át nézni a szocializmus építésének fenn ragyogó csillagát, nemcsak pályát választottunk. Kiválaszthattuk, hogy hogyan viszonyulunk az újmódi kapitalizmushoz. Én a gyávák útját választottam – akkor legalábbis úgy éreztem –, vagyis hogy maradok állam bácsi óvó karjai között, elvégre a tanári hivatást ő finanszírozza (már amennyire).

Tudtam tehát, hogy nem ebből fogok meggazdagodni, és hogy lúzernek fognak tekinteni az akkortájt emvéjezni kezdő, majd később kevés darabot eladó autókereskedések ügyfélkörét alkotó osztálytársaim. Hiszen cserébe bejelentett állásom lesz, fix fizetéssel, soha nem fognak kirúgni, nyáron két hónap szabadságom lesz, azt csinálom majd, amit szeretek, és társadalmilag hasznos lesz, amit teszek.

Minden meg is valósult, természetesen.

Bejelentett állásom lett – így nem lehet adóelkerülő az ember (csak a magánórái után :-); fix fizetésem lett – volna, ha nem variálnák minden évben az óraszámomat, és nem kéthavonta fizetnék ki a túlórákat teljesen követhetetlen pénzügyi mesterkedések útján; soha nem fognak kirúgni – gondoltam én, de egy helyről már kirúgtak, egy másikról majdnem, és manapság már én vagyok azon a ponton, hogy elég a sok örömből; nyáron két hónap szabadságom lett – az ezredforduló előtt egy kicsivel, azóta végigdolgozom a nyarakat, hogy év közben legyen megélhetés (de ez nem jelenti azt, hogy minden cimbora be ne szólna a kéthavi nyári pihenésért); azt csinálom, amit szeretek – délelőtt, aztán délután megkeresem rá a pénzt, de olyan munkával, amit rühellek, és nem hagy időt a magánéletre; társadalmilag hasznos, amit teszek – csak kár, hogy annyi a hülye a társadalomban, hogy ma már úgy látom, esélyem sincs.

Közben olyanokkal vagyok összezárva, mint például egy híres okos ember egyik tesója, testnevelő, aki azt mondta értekezleten, hogy „A gyereknek komplexumai vannak”, vagy olyanokkal, mint az a kollégám, akivel megüzentem az osztályának, hogy tanulják meg A XIX. század költőit – és erre az illető tanerő megkérdezte, hogy nem lesz-e ez így egyszerre túl sok.
Ezért az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy ezt abba fogom hagyni – és akkor Önöknek sem lesz többé ilyen szórakoztató olvasmányuk, mint ez a blog.

3 megjegyzés:

  1. jó, de akkor majd írd át a bejegyzéseidet valódi nevekkel!

    VálaszTörlés
  2. Ejj, no lám, nem csak nekem lett elegem az oktatás témából? O.o

    VálaszTörlés
  3. Hajdú Sógor!

    Én már letettem a lantot... Az okok ugyanezek voltak...

    VálaszTörlés