2009. március 13., péntek

"Vezérül, a lángoszlopot"

Március 15 apropóján szeretnék szólni az irodalom feladatáról, hiszen az események sűrűjében valósággal hemzsegtek irodalmi nagyjaink.

Már alsó tagozatban úgy magyarórán, mint iskolai ünnepélyeken Petőfi Sándor alakja úgy ábrázoltatik a tanulóifjúság épülésére, mint aki (majdhogynem) egyszemélyi felelőse a ’48-as eseményeknek, aki a „szűrös-gubás embereknek” ír, felrázza őket, azt’ jöhet a forradalom. Ritkán említik meg, hogy nemhogy nem olvasták őt a szűrös-gubás emberek, de mások is csak csekély számban, és hogy művészete nem kiváltója, hanem következménye a kor eseményeinek.

Mindez persze nem csökkenti Sándor érdemeit, magam is nagy rajongója vagyok.

Viszont remekül illusztrálja társadalmunknak azt a hajlamát, hogy a rendelkezésére álló tényanyagból koncepciózusan szemezgessen, saját történelemfelfogását illusztrálja műalkotásokkal. Hogy mást ne mondjak, hányan emlegetik a nemzet Sándorának több nyelvre kiterjedő kompetenciáját, embergyűlölő (s ezért sokkal szimpatikusabb) korszakait, vagy hogy mekkora bizniszmen volt, amikor a Tízek Társaságát létrehozta, hogy megzsarolják együtt a lapkiadókat a magasabb gázsiért… ugye, hogy senki? De ez vajh miért nem lényeges?

Megmondom. Azért, mert itt még mindig egy csomóan azt hiszik, hogy az irodalom a nemzet és az egyén sorsának alakítója, társadalmi reakciók kiváltója, gondolkodásmódok megváltoztatója. Ebbe nem illik embergyűlölet, a pénz szeretete, a kicsapongás, a jellemhibák. Itt mindenki azt várja a múlt nagy egyéniségeitől, hogy makulátlan jellemek legyenek, akiknek az élete kizárólag például állítható momentumok sorozata.

Kár, hogy ilyen nem volt egy darab se. Kossuth sikkasztott, Berzsenyi megtiltotta nejének, hogy olvasson, Vörösmarty szifiliszben halt meg, Krúdy a bajszos nőket szerette, Kosztolányi drogfüggő szoknyapecér volt, Balassi nőket erőszakolt meg, Jókai protekciózott, hogy veje gusztustalan körképe elkészülhessen, satöbbi, satöbbi.

De baszki ettől még egyik nagyobb volt, mint a másik! Platón nem minden idők legokosabb embere volt, ha történetesen a fiatal fiúk iránti testi vonzalmat speciel többre értékelte a nők iránt érzettnél? De az volt.

Hogyan lehetne az irodalom életek megváltoztatója? Tedd a szívedre a kezed, kedves olvasó, hányszor fordult elő veled, hogy nemhogy végigolvastál egy a gondolkodásmódoddal szöges ellentétben álló irodalmi művet, de azt utána nem megvetendő emlékeid közé suvasztottad el, hanem mentális pálforduláson mentél keresztül miatta?

Mi tehát az irodalom (sőt a művészet) feladata? Szerintem semmi. Nincs feladata. Ettől annyira értékes, ettől nélkülözhetetlen, ezért nem tudunk nélküle élni. Mi más van még ilyen?

Ja, és amúgy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, ofkorsz.

2 megjegyzés: