2009. január 29., csütörtök

Tíz különbség (1) - A szalagavató

Tíz különbség az amerikai filmekben látható szalagavató bálok ("prom"), meg a magyar rögvalóság között:

  1. Az amerikai szalagavatón nem hangzik fel Kovács Ákos Ilyenek voltunk című szerzeménye.
  2. Az amerikai szalagavatón a fiatalok alkoholt csempésznek be a hátsó bejáraton, mert utána nem mennek el tanárostul inni… ...
  3. ...…ezért az amerikai szalagavató után mindenki elveszti a szüzességét, a magyar után meg a gyomortartalmát.
  4. Az amerikai szalagavatón a lányok hajába nem építenek hajómakettet vagy gyümölcsöskosarat, és nem sminkelik őket kurvásra.
  5. Az amerikai szalagavatón a fiúk soha nem vesznek fel tiroli nadrágot, és nem rúgják seggbe egymást, üres söröskorsóval a kézben.
  6. Az amerikai szalagavatón bálkirályt és bálkirálynőt választanak, bevonuló zenét viszont nem.
  7. Az amerikai szalagavatón sose kerül szóba a jegy ára.
  8. Az amerikai szalagavatón nem kell felkérni táncolni a családtagjainkat, mert nincsenek is ott. Különösen szembeszökő a nagyszülők hiánya, aminek folyományaképpen hiányzik a verekedés az ülőhelyekért.
  9. Az amerikai szalagavatón élő zenét játszanak, nem pedig másfél óra Kék Duna-keringőt 128-as mp3-ról.
  10. Az amerikai szalagavatón nem fogyasztanak vajas és/vagy tepertős pogácsát.

[tovább]

2009. január 26., hétfő

A teremdekoráció

A teremdekoráció az életre nevel. Fő funkciója, hogy a helyet, amelyben a diák napi hét órát tölt, otthonossá tegye. Nomármost a diákoknak különböző elképzeléseik vannak az otthonosság kritériumairól – az egyik fele extrém sportolók fényképeit tenné ki, amint a levegőben kimerevedve és kitekeredve a lemenő nap fényében fürdenek, a másik fele kisminkelt fiúkból álló társulások fényképeit, amint dacosan néznek a kamerába. Egy koraérett kisebbség ruha nélkül látható hölgyek/urak egész alakos portréit látná szívesen, de ők jól tudják, hogy ezt fel sem érdemes vetni, mert az iskola azért mégsem kupleráj. Vitát követően általában megegyeznek valami kompromisszumban, pl. hogy egy szállongó gördeszkás mellé egy fekete körmű tinibálványt fognak elhelyezni, de azután az osztályfőnök – tudván, hogy valaminek lennie kell, ami nemcsak otthonos, de ami a tanulásra emlékeztet -, végül természetfotókat helyeztet ki, meg az elmaradhatatlan laminált lapot, amelyen arcmások sorakoznak időrendben: Magyarország királyai, kormányzói, miniszterelnökei és köztársasági elnökei.
[tovább]

2009. január 23., péntek

Diákhatározó (2) – A tanárgyerek

A tanárgyerek, nevezzük Ödönnek, reggel a tanárnő édesanyja autóján érkezik az iskolába, majd kiszállás után segít édesanyjának a dolgozatfüzetek becipelésében. Napközben is gyakran látni, amint valamilyen családi ügyben konzultálnak, és Ödön a tanári konyha mikrósütőjében melegíti meg ebédjét.

Ödönnek anno természetesen felvételiznie kellett, hiszen a protekció ma már nem sikk; az írásbeli és a szóbeli után egyaránt izgatottan szaladgált édesanyja a vizsgáztató kollégák után, és érdeklődött az eredmény felől – ezek bizonyára megnyugtatóan jók lehettek, ami azért is nagy szerencse, mert a kollégák a vizsga értékelésekor nyilván egyáltalán nem vették figyelembe, hogy tanárgyerekről van szó.

Ödön elsőben még csak szellemi kihívásokkal és műveltségi hézagokkal küszködőnek bizonyult, de ez az édesanyját ismerő kollégákat vajmi kevéssé lepte meg. Később alakult csak ki az a viselkedéskultúrája, ami ma oly jellegzetessé teszi.

Ma Ödön végzős, édesanyja legnagyobb büszkeségére. Igaz, a bizonyítványában nem a legjobb jegyek olvashatók, de azért mégiscsak szép dolog az, hogy végigvitte ezt a nehéz gimnáziumot, amelyben mindenki egyformán kemény követelményekkel kerül szembe. Az édesanya tudja, hogy Ödönnel akadnak problémák, de szerencsére ismeri azokat a jó dolgokat a gyerekben, amit a kollégák és a többi írni-olvasni tudók nem fedeztek még fel benne.

Vegyük például Ödön punkzenekarát, a Süket Fajdot*, amelyben a fennálló rend ellen lázadnak, és amelyben Ödön a frontember, Odin Moonlight néven. Rendszeresen játszanak az osztálytársak előtt, mindig ugyanabban a budapesti klubban, és meg vannak győződve arról, hogy más helyekre azért nem hívják őket, mert ahhoz ismeretség kell.

A Süket Fajd lázadó attitűdjét Ödön az iskolai órákra is becsempészi, ahol extrém ruházatával, állandó beszélgetéssel és látványos semmittevéssel fejezi ki rossz véleményét a tanoda légköréről, hagyományairól és szokásairól. Mivel úgy érzi, beskatulyázzák a hülyegyerekek közé, gyakran be sem jön az órára. Édesanyja természetesen nem tanítja – hogy venné az ki magát, még kivételezne vele, ha nem is szándékosan.

Diáktársai szeretik Ödönt, tudják, hogy Ödön nem vett el férőhelyet egy ideillő kisdiák elől, hiszen tiszta versenyben előzött meg másokat anno a felvételin. Nagyra tartják, hogy szellemes, zenél, és még lázad is. És mivel őket sem tanítja, hát nem is gondolnak arra, akire én olyan gyakran: Ödön édesanyjára.

(*copyright Janikovszky Éva)

[tovább]

2009. január 20., kedd

Egy diákcsínyről

Emlékszem, amikor pályakezdő voltam, egy fővárosi gyakorlóiskolában dolgoztam a kistanárság után. Itt rögtön kaptam egy végzős osztályt, akiknél ugye kb. 4-5 évvel voltam idősebb.

A korkülönbség alacsony volta nyilván bátorítóan hatott a fiatalokra, akik közül négyről emlékeznék itt meg. Nevezzük őket az egyszerűség kedvéért A-nak, B-nek, C-nek és D-nek. Ezek négyen a leghátsó padban ültek, és azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy számonkéréseknél, dolgozatosztásoknál szemmel láthatólag örült mindegyik, ha rossz jegy volt a kezébe adott papír felső sarkában. Sőt, olyan is előfordult, hogy rámutattak, ha egy hibát nem vettem észre, és kérték, hogy pontozzam le a dolgozatot megfelelő módon. Gondoltam, ezek így lázadnak. De tévedtem.

Ugyanis a fogadóórák közeledtével kiderült, hogy aki A-nak mutatkozott be, az valójában C, aki B-nek, az valójában D, aki C-nek, az valójában B, aki D-nek, az valójában A. A káoszban segített eligazodni, hogy erre maguk hívták fel a figyelmemet, kezükben fényképes személyi igazolványukkal.

Nagyot nevettünk akkor a bohókás ötleten.

[tovább]

2009. január 17., szombat

A lila ködről

Én mindig is csodáltam azt, ahogy a magyartanárok megmagyaráznak egy-egy sort egy versben, tehát amikor a költő írja, hogy ’hú, leesett a hó’, na, akkor az a magyartanárnál egy másfél oldalas esszé, hogy miért esett le a hó.” (Gombos Zoltán, műsorvezető, FIKSZ Rádió)

Meglepő lehet, de ebben teljesen egyetértek Zolival. Mi sajnos csakugyan hajlamosak vagyunk arra, hogy amit egyszerűen is el lehet mondani („azért esett le, mert itt a tél”), azt mégis inkább három-négy barokkos körmondattal intézzük el. De lényegesnek tartom azt, hogy a körmönfont kifejezésmód ellenére is a szívünk mélyén pontosan tudjuk, hogy miről is van szó.

No most a diák előbb veszi észre a bonyolult fogalmazási módot, mint a mögötte – szerencsés esetben – meglapuló elemzőkészséget és koherens esztétikai rendszert. Így amikor megpróbálkozik az elemzés műfajával, a formát lövi be elsőnek.

Ezt követően a múlttá vált jelent felváltja a jövő

Magam például a gimnáziumban több ízben megtettem, hogy elemző dolgozat közeledtével kinéztem találomra három szót az idegen szavak szótárából, és eltökéltem, hogy azokat mindenképpen beépítem az elemzésembe, nem is tudva, mi lesz az elemzendő szöveg maga. Sikerült. Ilyenek voltak köztük, mint „eudaimónia” vagy „paroxizmus”. Hát ehhez persze kellett az is, hogy a magyartanárom ezt megvegye. Megvette.

Próbálok nem bedőlni az ilyesminek, és a diákjaimat mind a felesleges bonyolultságtól, mind a fellengzéstől próbálom eltanácsolni, több-kevesebb sikerrel. A legviccesebb mindig az, amikor átveszek csoportot, vagy régebben, míg egyetemi felvételi előkészítőket tartottam, az új évad indulásánál, ahogy a kölkök első dolgozat alkalmával ugyebár megpróbálnak megfelelni annak, ahogy az irodalomtanárt elképzelik, és telipakolják az irományukat minden földi jóval…

Héphaisztosz figuráján keresztül rájövünk, hogy a
versben is a látszat, a felszín mögé kell néznünk.


De miért is alakult ez így? Az első elemzési módszer vala ugyebár az explication de texte (remélem, jól betűztem, emlékezetből írom), amikor a verset mint a költői életrajz illusztrációját tekintem, avagy megpróbálom kitalálni, mi volt a költői szándék. Idősebb magyartanároktól sokszor még ma is látni (én legalább tíz kolléga óráján láttam már) ilyen irodalomfelfogást. Nos, ez tényleg iszonyat ciki.

De mi van helyette? A trendi, az van. Egy csomó rafinált, de üres fejű jóember (Derrida, Jakobson, Barthes, vagy hogy magyarokat is említsek, a két Kulcsár-Szabó vagy Thomka Beáta) tette ezt velünk, akik rájöttek, hogy ha egy kockacukornyi lényeget a nehézkes és túlnyomó részt idegen nyelven megfogalmazott beszédmód szarkupacával betemetnek, akkor az olvasó inkább elhiszi nekik, hogy okosságot mondtak, minthogy ásson a szarkupac aljáig. Csak egy idézet Kulcsár-Szabó Ernő XX. századi irodalomtörténetéből (amelyben amúgy fél oldal jut Örkényre, és rengeteg oldal jut teljesen érdektelen szerzőkre) – bocs ismét, ha pontatlan, fejből idézem (megtanultam, annyira tetszett): „az önmagát saját szinguláris egyediségében újrafelismerő kollektív individualitás”.

Ami közös mindkét szemfényvesztésben, az a beszédmódjuk végletesen retorizált, bonyolult, mesterkélt volta, ráadásul teljesen feleslegesen. Hát én, mint magyartanár, immár kit válasszak?

A villamos azonban nem jár, a költő nem vezető,
hanem vezetésre szorul, tehetetlen


Nos, én Szerb Antalt és a szellemtörténetet választottam, ami ódivatú ugyan, de talán legalább nem hazudik. Ezt persze nem tartom ideális helyzetnek, és nem gondolom, hogy én lennék az ország legjobb magyartanára. Jól is néznénk ki.

A másnál szocializált diákok azonban általában azt mutatják, hogy a tanártársadalom alapvetően mégis ebből a két készletből állítja össze metodika-legóját; legalábbis az iskolában, ahol dolgozom, 9 magyartanár óráit láttam ez alatt a tizenegy év alatt, és ebből hat volt az oldschool, három pedig a Barthes-függő, de egy sem akadt, aki valami egyénit csinált volna.

Bár a gimnáziumi tankönyvek siralmasak – továbbmegyek, nagyon siralmasak –, azért mégis van remény! Az egyre kevésbé hozzáférhető, de remélem, előbb-utóbb jobban elterjedő Arató László- Pála Károly féle könyvsorozat, amelynek ugyan nincs készen a teljes gimnáziumi követelményrendszert lefedő, teljes anyaga, de a már (még?) hozzáférhető kötetek klasszak. Nagyon klasszak.

[tovább]

2009. január 14., szerda

A fekete humor percei

Az alábbi mókás képsorozattal szeretnénk híveket toborozni az iskolabusz intézményének magyarországi bevezetéséhez és felvirágoztatásához.













[tovább]

2009. január 11., vasárnap

A tantestületi értekezlet

Szent meggyőződésem, hogy minden dolgozói közösségben szükség van egy-két elmebetegre, többek között a hatékonyság fokozása végett. (Természetesen itt az „elmebeteg” szót kontextusfüggően kérem kezelni.) Az elmebeteg személye nélkülözhetetlen a többiek számára. Mint egykor a falu bolondja… Most azonban ennek a szervezetszociológiai fenoménnek csak az oktatásügyi szeletét tekintjük. (Wow, mennyi képzavar egy mondatban.)

Nálunk az iskolavezetés nagy súlyt helyez a demokratikus működésre, de gyakran nem engedheti meg magának a demokráciával járó fékező tényezőket, vitákat, oktondi módosító ötleteket. Így tehát egy-egy tantestületi értekezleten rendszerint bölcs vezéreink előállanak egy-egy rendkívül kifinomult, a hatályos oktatási törvényeket és a fenntartó éberségét egyszerre rendkívül elegánsan kijátszó tervezettel, amelynek a legkisebb módosítása is az eredeti szándék meghiúsulásával fenyeget.

Azután a tervezetet vitára bocsátják. Egy-két ember még szót kap az elmebeteg előtt, de aztán beüt az armageddon. Az elmebeteg kolléga kivétel nélkül mindig sikerrel tereli el a témát a szóban forgó tervezet lényegéről valamely ahhoz csak érintőlegesen kapcsolódó ügyre, amelyről aztán olyan parázs vita kerekedik, hogy a végén mindenki boldog, amikor bölcs vezéreink lefújják a most már egyértelműen meddő vitát. Így tehát az elmebeteg a feszültséget sikeresen felkeltette, amelyet bölcs vezéreink ügyesen feloldottak, a béke helyreáll, elmebeteg ugyan még duzzog egy kicsit, de a tervezetet az eredetileg beterjesztett módon (betűhíven) fogadja el a tantestület, és boldogan széled szét begyűjteni gyermekeit óvodákból.

Mondok egy példát. Mondjuk a téma az, hogy ne kelljen mindenkinek kifizetni a tankönytámogatást, mert akkor el kellene adnunk az iskola fizikai összedőlését megakadályozó állványzatot fafeldolgozóknak. Ugyan a jogszabály szerint minden rászorulónak jár e támogatás (a rózsadombi két audis családnak is, ha van három gyerek), de fedezetet csak részben biztosítanak. A mi bölcs vezéreink rájönnek, hogyan lehet elérni, hogy mégse mindenkinek járjon a támogatás (azt nyilván nem árulom el, hogyan, bocsánat!), de a legkisebb pontosvesszőnek is szerepe van a nehezen megszült, briliáns és megkapó tervezetben.

Néhány tanár feláll a tantestületi értekezleten, és erkölcsi aggályokat fogalmaz meg arról, hogy egy iskola nem tartja be a hatályos rendelkezéseket – persze mi, felállók (bevallom, én is a felállók közé tartozom, neveztek is már fasznak emiatt) sem tudunk jobb megoldást, inkább csak hangosan tépelődünk.

No, ekkor jön el az elmebeteg ideje. Szót kér, azonnal kap is, és akkor belecsap. Negyedórás hozzászólásának a következő a fonala: nem mindenki fog tankönyvtámogatást kapni -> a pedagógusok bezzeg az utóbbi időben egyáltalán nem kapnak szakkönyvtámogatást -> hogyan tud így egy tanár lépést tartani a szaktárgya legfrissebb fejleményeivel -> a gyerekek jobban tájékozottak lesznek, mint a tanár -> gúnyt űznek a tanárból emiatt -> ennek már vannak is jelei -> Schwartz Vazul teljesen jogtalanul tartozik az iskola tanulói közé -> a többi kolléga miért nem buktatja meg félévkor Schwartz Vazult -> legfőbb ideje a házirend megszigorításának -> ahhoz a diákönkormányzat hozzájárulása kell -> annak elnöke Schwartz Vazul -> micsoda ördögi kör ez -> mit kíván az iskola vezetősége ennek ügyében tenni?

Tíz kéz a magasban! Egyrészt a Schwartz Vazullal elégedetlenek (70%, akik szintén retorziókat követelnek), másrészt a házirenddel egyéb okból elégedetlenek (20%, akik régóta visszatennék bele a testi fenyítést), harmadrészt a Schwartz Vazult anno beprotezsáló tanár, aki természetesen nem pártfogoltja védelmében, hanem a többi hozzászóló ellenében fogalmazza meg álláspontját. Ezek egy darabig marják egymást, a többi tanár ezalatt röhögcsél, recepteket cserél, vagy dolgozatot javít. Némelyek az órájukat nézik, mert menni kell lassan a kölökért az óvodába. Némelyek a naptárt nézik, hogy ez már tényleg a 21. század-e. Megnyugodva látják, hogy igen.

[tovább]

2009. január 8., csütörtök

A tantárgyak hierarchiája

Ez a viszonylag újmódi fogalom talán még nem is mindenkiben tudatosodott. Arról van szó, hogy a közoktatás hajnalán (vagy akár a 80-as években zajló gyerekkoromban) semmiből nem volt ildomos rosszul teljesíteni – legalábbis a középosztály gyerekeinek. Maximum a magamfajta intellektuálisabb (értsd piknikus alkatú) gyerekeknek volt szabad testnevelésből négyesnek lenni.

De ez ma már nincsen így. A gyerekek bizony – tisztelet a kivételnek – teljes szülői fedezettel rangsorolnak az iskola tantárgyai között, fontosakra és nem fontosakra osztják fel őket, és a nem fontosakból bizony már nem életbevágó az 5d a bizonyítványba.

Az okok többrétűek.

Egyrészt a társadalomban a haszonelvűség jelenléte mérhetetlenül nagyobb, mint anno. A cselekedetek helyességét nem valamiféle arisztoteliánus rendszer szabja meg, sem a tízparancsolat, sokkal inkább a cselekedetek anyagi természetű következményei. Ez talán régen sem volt teljesen másképp, de szerintem a magyar társadalom számára mindenképpen új élmény, hogy ezt nyíltan ki lehet, sőt ki szokás mondani. Így tehát az anyagi sikerhez vezető úton nem ér rá a diák művészkedni, dalolászni, stb. Teljes figyelmét a pop-szakok követelményeire (matematika-történelem, egyelőre) kell fókuszálnia.

Másodsorban ott van a tananyag valóban gigantikus mennyisége. Emlékszem, mi középiskolában nem hallottunk olyanokról, hogy integrálás meg deriválás, s ma ezeket minden középszar vagy jobb gimiben betáplálják. Nekem nem kellett felismernem az időmértékes verselést, ma meg már magam oktatom ezt a készséget odaadó diákjaimnak. Azaz egyszerűen szegényeknél nincsen hely odabent ennyi tudnivalóra – tudom, hogy minden tárgy tanára hörög, ha az ő anyagrészét csökkentenék a tananyagban, és a konzervatív oktatáspolitikusok is kevéssé diszkréten vizionálnak nemzethalált, ha ilyesmi szóba kerül, de az is igaz, hogy a baloldal meg ostobán, koncepció nélkül húzkodna ki mindenfélét a tananyagból. Amíg tehát meg nem valósul gyönyörű képességünk, a rend, addig a gyerek (és szüleje) folytatni fogja a szelektálást.

A harmadik ok bizonyos tárgyak teljes életidegensége. A magyar népdal halott, és ideje lenne a múzeumba száműzni – és mégis ezzel telik a fél ének-zene oktatás. A kölök unja, mint a varjú a rohadt tököt. A művészettörténetben az életéhez tán még valamelyest közel álló realista vagy hiperrealista festészetre alig jut idő (ha egyáltalán), helyette ódon művek vagy (jobb esetben) absztraktok szerepelnek, de ezekből meg nem ért semmit, hiszen soha senki nem magyarázza el neki (ismét tisztelet a kivételnek), hogy hogyan érdemes megpróbálni befogadni őket. Az irodalomból végre ki kellene dobni a Szigeti veszedelem-jellegű, az olvashatatlanság határán jócskán túllépő műveket – és még sorolhatnám. Félreértés ne essék, jómagam imádom Bartókot, a teljes művészettörténetet (na jó, mínusz Klimt, mert az giccses), és Zrínyit könnyekig meghatva olvasom – no de nem is vagyok tizenöt éves; és egykori osztálytársaim közül is egy ujjamon meg tudom számolni, hogy velem együtt hányan rajongunk Majakovszkij vagy Weöres Sándor költészetéért.

A következmények is számosak.

Az iskola, ahol dolgozom, 30 évig egy énektanárral működött, aki kb. 8 éve ment nyugdíjba. Azóta viszont hat (HAT!!!) énektanárt nyűttek el a kölkök, akik amúgy nem kifejezetten lumpen családokból származnak. A rajztanár csak azért nem cserélődik, mert melankolikusabb, mint Füles a Micimackóból, és nagyjából le tudja szarni, hogy mi folyik az óráján. Hadd általánosítsak, mert máshol is ezt látni: a művészeti tárgyakat már csak a legelhivatottabb és legkötélidegzetűbb pedagógusok próbálhatják meg oktatni ideig-óráig, elenyésző eredménnyel. Mióta nem számít szinte semmilyen felvételibe, az amúgy is vérlázító érettségivel megvert magyar nyelv és irodalom is kezd csatlakozni az iménti két tárgyhoz. Ez gyönyörűen látszik az emelt szintű érettségit választók számának rohamos visszaesésében. Ha tippelnem kell, egy kevésbé slágeres természettudomány, mondjuk a kémia következik majd, hogy csatlakozzon a halálhatáron imbolygó földrajzhoz. A fizika addig bírja majd, ameddig az orvosin elfogadják, de ha ez esetleg megváltozik, akkor nincs annyi mérnökjelölt Magyarországon, hogy irgalom legyen neki.

Nagyobb perspektívában szemlélve ez talán társadalmunk további tahósodásához vezet majd, de ez ellen szól az a bizalomra okot adó körülmény, hogy már most is olyan, mintha ez lenne a lejtő alja.

[tovább]

2009. január 5., hétfő

1897-ből jelentjük...

A Pallas Nagy Lexikona így definiálja az "iskola" kifejezést:

"oly intézet, mely az ifjuság tömeges kiképzésére van rendelve. [...] Az [iskolák] felállítását az teszi szükségessé, hogy a szülőknek, akiknek természet szerint legelső sorban volna kötelességük gyermekeiket oktatni és nevelni, de kiváltkép az atyáknak hivatásos elfoglaltságuk mellett a nevelésre nincs elég idejök. De másfelől a gyermekeik oktatására szükséges képesség sincs meg a legtöbb szülőben, kivált ujabb időben, mikor az élet az egyesektől mind nagyobb szellemi kiképzést követel. Ennek megfelelni csak a szakszerüen kiképzett és az oktatással hivatásszerüen foglalkozó tanár v. tanitó képes. Tanító és [iskola] tehát korrelativ fogalmak. Államilag rendezett s okszerü elvek alapján tagolt [iskola]-ügyet csak a legujabb időben és csakis az európai kulturállamokban találhatni, sőt máig még ezek legtöbbjében sem fordítanak az iskolákra annyi gondot és költséget, mint amennyi joggal megilletné s mint fordítanak az állami közigazgatás egyéb ágaira."

[tovább]

2009. január 2., péntek

Reakció: még egyszer a pályaválasztásról

Úgy tűnik, kedves olvasóimnak eddig ez a poszt volt a legkevésbé ínyére, de a hozzászólások alapján szükségét érzem annak, hogy átfogalmazzam (cirkalmas mondat-sövényeim nélkül) a lényegét.

Az az állításom, hogy az általános iskola alsó tagozatán tanítani nagyon kevesen kezdenek önként. A tanítóképzőkre felvettek többsége jobb híján került oda – tisztelet az elenyésző számú kivételnek. Ez azért nagy baj, mert az alsó tagozatos tanítók dolga lenne a gyerekekben a legfontosabb készségeket és képességeket kifejleszteni, elsősorban az olvasás, az értő olvasás módját és szeretetét. Vitatom, hogy a jelenlegi rendszer alkalmas ennek megfelelő megvalósítására.

Mindez pedig azért van, mert a társadalmi és az anyagi megbecsültség szempontjából az alsó tagozatos tanító van a hierarchia alján, holott a legtetején kellene lennie.

Ilyen tekintetben mindegy, milyen iskolatípusban dolgozom én (egyébként igen, tényleg egy jobbféle gimiben), mert ez nem érinti állításom igazságát. Gyanítom, hogy más iskolatípusokban sem slágerszak a tanítóképzés – kérem, aki teheti, cáfoljon meg.

Az alsó tagozatos gyereket nevelő tanárok blogjait is ajánlom átolvasásra, hiszen látszik, hogy szinte egyikük sincs megelégedve a tanító nénivel.

A poszt összes többi része csak ennek a szörnyű helyzetnek a – lehet, nem szerencsés – bizonyítása, képszerűvé tétele kívánt lenni, megbántani senkit nem akartam. Ha mégis sikerült, elnézést kérek.

[tovább]

Birka-e vagy?

Egy kolléga blogját olvasgatva (http://iskola.freeblog.hu/) feltűnt, milyen sokan gondolják úgy, hogy a tanár valamiféle „birka”, akivel bármit meg lehet csinálni. Gondolnak itt kicsi és nagy problémákra, fénymásolástól iskolaösszevonásig, és gondolnak itt társadalmi és diákokkal kapcsolatos gondokra egyaránt. Node:

A hagyományos tanárszerep velejárója, hogy a pedagógus diákjaitól együttműködést (oldschool tanárok esetében engedelmességet) vár el. Tehát ő maga sem lehet egy vérmes anarchista, ha nem akarja ugyanezt viszontlátni az osztályteremben. Említeném még itt a dohányzó és italozó tanárt, aki a gyerekeknek tiltja az ilyesmit, de általában sovány eredménnyel. A gyerekek mintákat követnek, na.

A mai magyar társadalom természetesen szilárd normákkal és értékrenddel bír, bármit is állítsanak némelyek. Ennek a norma- és értékrendszernek az a jellemzője, hogy „a szabályokat másoknak mindig követniük kell, nekem pedig minden olyan esetben, amikor hajlandó vagyok rá”. Aki nem hisz nekem, az kísérje figyelemmel néhány percig a budapesti autós közlekedést. Ugyanaz az autós, aki százzal ment át a zebrán a gyalogosok orra előtt néhány milliméterrel, autójából kiszállva méltatlankodik a zebra előtt, hogy a rohadt autósok nem adják meg az elsőbbséget.

[Most akkor gondoljunk egy percig néma könnyezéssel az autós pedagógusokra.]

A kölök egyik fülébe tehát a kooperációt elváró tanár dünnyög, a másik fülébe nagyszerű nemzetünk. És a hatás nem dolby sztereó.

A tanárokkal az az alapvető baj, hogy magukat az élet veszteseinek tekintik. Persze nincsenek ezzel egyedül a rendszerváltás utáni Magyarhonban –viszont semmi ok nincsen arra, hogy ezt turáni vagy egyéb átoknak vegyék. Azért vagyok ilyen merész, mert úgy gondolom, többségünk ezt a hivatást választotta, aki meg nem, annak volt már elég ideje elhagyni a pályát. Aki pedig ezt a hivatást választotta, tisztában volt vele, hogy nem ezzel fogja megkeresni azt a bizonyos első milliót, vagy fizetni a svábhegyi villa részleteit. Mégis, valamiért divat lenézni saját magunkat.

Márpedig ha nincs önbizalmunk, a kölkök felé is sugározni fogjuk, hogy vesztesek vagyunk, s vele azt is sugalljuk, hogy az ésszerű együttműködés vesztes stratégia. Sőt, vesztes stratégia önmagunk művelése, a szellemi igényesség, hiszen ezek sem juttatnak sikerhez az úgynevezett életben.

Szerintem teljesen el kell felejteni ezt a szemléletet. Ez nem azt jelenti, hogy helyzetünkkel elégedettnek kell lenni, hanem vállalni, hogy felette állunk azoknak a körülményeknek, amelyek között élünk és működünk. Nem engedjük, hogy az elégedetlenségünk legyen a fő jellemvonásunk – az elégedetlenség a diákok teljesítményével, az elégedetlenség a fegyelmükkel, az elégedetlenség az infrastruktúrával, a fizetésünkkel és az életünkkel úgy általában. Mindezek jellemzők lehetnek, de nem uralhatnak minket. A mi munkánk szép is, a ménkű csapjon bele!

A magam részéről büszke vagyok arra, hogy olyan munkát végzek, ami miatt nem kell lelkifurdalást éreznem, vagy magamat mentegetni; hogy olyan munkát végzek, ami teljesen egyértelműen hasznos egyénnek és közösségnek egyaránt; hogy olyan munkát végzek, amilyet választottam.

[No persze az is igaz, hogy mintha sokan építenének arra, hogy a mi munkánk szépsége kompenzál az egyéb juttatások hiányáért – ezek természetesen bekaphatják. De nem erről akartam itt most szólni. Erről eleget olvashattok bárhol.]

A minap hallottam egy rádióműsorban – de már sokadszorra –, hogy a tanári pályáról beszélve háborús metaforákat alkalmaznak, pl. „Mi harcolunk az első vonalban”, meg más efféléket. Na jól van, te zsoldos vagy, vagy szívből harcolsz a jó ügyért? Végtére is édesmindegy, ha ezt az egészet harcnak fogjuk fel, ahol mindenki parancsot teljesít.

[tovább]