Aminthogy Archimédesz is abba halt bele, hogy épp borzasztóan az elméleti tudás foglalkoztatta, és vak volt a gyakorlathoz („
ne zavard köreimet” – mondá az őt lekardozni készülő ellenségnek), ebbe fog a magyar közoktatás is kipurcanni.
Az alábbi kirohanásnak csak látszólag, vagy még annyira sem tárgya az emo, hiszen az már önmagában is paródia. Sokkal inkább szeretném gúny tárgyává tenni a magyar felsőoktatás pedagógiát oktató szegmensét. Mátóné Szabó Csilla, aki a KJF Bölcsészettudományi és Művészeti Intézetének Neveléstudományi Tanszékén oktat, sikeresen megalkotta a magyar pedagógiai szakirodalom állatorvosi lovát.
Kérem drága olvasóimat, hogy olvassák el az írást (Az emók: az érzékenyek szubkultúrája) a maga egészében, ha tehetik, az Iskolakultúra 2009/1-2. összevont számának mellékletében vagy online itt.
„Az emo sokkal több, mint pop-punk zenei stílus […] – az emo életérzés.” – írja a tudós szerző, és kifuttatja cikkét a saját csuklóját metélő emósok képére, akik nem is feltétlenül metélik, és nem is csak az emósok, és egyáltalán. A falcolás veszélyes üzem, én sem helyeslem, de nagyjából ez az egyetlen pont, amiben egyetértek a tudós szerzővel. Abban már nem, hogy a gyakran falcoló emósok „az androgün külső miatt a legmegdöbbentőbbek”.
Az emó fő jellegzetessége, hogy „veszélyes játékot űznek a testileg-lelkileg éretlen kiskamaszok a nemi szerepekkel” mondja a tudós szerző, aki nyilván cseppet sem homofób, és abban is biztos vagyok, hogy átaludta a 70-es éveket. Meg a 80-asokat. Az milyen már, hogy a hosszú hajú fiatalokat még annál is régebben, a csodás 60-as évek folyamán lányos külsejük miatt vegzálták széles e hazában – wow, csak nem problémájuk volt a nagyoknak a hagyományos nemi szerepek elutasításával?
Jellemző különben, hogy a cikk végig adós marad azzal, hogy pontosan mik is a nemiszerep-felfogás e fajtájával a bajok, hacsak nem ez: „[e] hatások túl fiatalon érik őket, olyan életkorban állítják őket választás (sic!) elé, amikor még nem érettek erre a döntésre. […] Mivel tehát a nemek közötti különbségek elmosódni látszanak, innen már csak egy lépés az egymással csókolózó fiúk és lányok, illetve a biszexualitás.” Természetesen nem vitatom el senkitől a jogát, hogy ízlésének megfelelő és kevésbé megfelelő magatartásokat különböztessen meg a szexualitás terén is (például én sem szívesen nézek, néznék csókolózó fiúkat vagy kakiszexet), azért talán mégis kérdéses, hogy van-e az ilyen értéknyilvánítások mögött tudományos háttér. Nyersen megfogalmazva, mi a fasz köze van neki a tudós pozíciójában ahhoz, hogy ki kit szeret megcsókolni, ne adj’ isten szeretni? És akkor most finoman visszafogom magam, és nem küldöm el a tudós szerzőt melegebb (muhaha :-) éghajlatra, amiért még mindig úgy képzeli, hogy a szexuális irányultság választás kérdése.
Említést érdemel még a szerző nyelvtudása is: így fordít: One Last Wish – Egyetlen végrendelet, Cross My Heart – A szívemen át, vagy a kedvencem: Fall Out Boy – Kihullott fiú. Rosszul fordítja a második feltételes módot, és a mondatzáró anyway szerinte sehogyan nem-et jelent. Angolul nyilván nem kell mindenkinek tudnia, de nem is kötelező fordítani… (Megfejtés egyébként nagyjából helyesen: egy utolsó kívánság, bizonyisten, a fall out pedig radioaktív sugárzás-t jelent. Az anyway a mondat végén azt jelenti: különben is/sem.) A tudós szerző magyar emobandákat is ismer: No Thanx, Anti Fitness Club; s ezek népszerűségét egyáltalán nem a mögöttük álló pénzes menedzsmentnek, hanem annak tudja be, hogy a tagok „szinte egyidősek a rajongókkal: ők is tinédzserek”. Érdekes, hogy pont ezek a tinédzserek népszerűek, és nem azok, akik óccsó cuccon játszanak a falusi művházban. Jaj, de hülye vagy te, nem tudós, baszki.
Az országban, ahol szinte egyetlen híres rapper sem gettóból jött (Ganxsta – Pasarét, Ogli – V. kerület, Sub Bass – falu), idézi szerzőnk Szapu Magdát, aki valamiért nyilván tekintély, és aki zene, szórakozóhely és szórakozási forma alapján „a következő ifjúsági szubkulturális csoportokat különbözteti meg: rocker, metálos, alternatív, punk, szkinhed, rapper, diszkós, house-os és raver.” – sajnos mivel híján vagyok az erről szóló, minden bizonnyal felettébb izgis könyvnek, elképzelni sem tudom, mi lehet a különbség az első kettő vagy épp az utolsó három között, és hogy a „rapper” magyar viszonylatban vajon mi lehet, és hogy tényleg mitől lenne homogén szubkultúra. Ugyanannyira tudományos ez a taxonómia, mintha én meg kannásbor-fogyasztó vagy alcopop-fogyasztó szubkultúrákat különböztetnék meg, sőt, az én csoportjaim tán még homogénebbek lennének a tudósénál. Az „alternatívok” egy kalap alá vételével nem is vagyok hajlandó foglalkozni, olyan égbekiáltó ostobaság.
Gyanúnk tovább immár fokozhatatlan: szobatudóssal állunk szemben! A nagyasszony (aki magát egy helyütt pedagógusnak nevezi a cikkben) olvasta, hogy „ma már (sic!) a kutatók egyetértenek abban, hogy nem ifjúsági szubkultúráról, hanem szubkultúrákról lehet beszélni.” Bizonyára kimentek az utcára, vagy bemerészkedtek egy iskolába, és így jutottak e forradalmi megfigyeléshez. Pedig a pedagógiai intézetben biztos jobban lehetett volna kutatni.
Arról pedig egy büdös szót nem szól, hogy a felsorolt és a létező szubkultúrákkal egyáltalán nem az a baj, hogy a felnőttek értékrendjét elutasítják, hanem hogy olyanok, mint a McDonald's-szendvicsek: jó érzéssel tölthetnek el, illúziót is adnak, de végtelenül károsak. Az emós, a rocker, a technós, a rapper mind úgy akar egyedi, a többitől különböző lenni, hogy tehetséges pénzemberek által gyártatott, szemfüles producerek által kialakíttatott, műanyag sztárok által közvetített magatartásmintákat sajátít el, azaz beáll egy, a nemzetnél kisebb nyájba, és agyát ugyanúgy nem szabadgondolkodásra használja, mint a cikkíró, meg a többi pedagógiai tótumfaktum. Úgy akar egyéniség lenni, hogy egyformaságra törekszik. Hogy buta. Sapere aude, bazmeg, sapere aude!
Továbbmentem a szerző linkjein, és ilyen gyöngyszemeket találtam: „A Depeche Mode, a Nirvana vagy a Guns N’Roses után a mai szülőknek a lázadás terén már nem sok újat lehet felmutatni” – ez speciel a Hetek honlapjáról való, ami azért mint forrás is érdekes egy pedagógiai szakcikkben, nemcsak a megállapítás végtelen együgyűsége és tájékozatlansága miatt. Meg ezek legalább nem tudósok. Másik link, itt végre okos ember van a drót végén, Szekszárdi Júlia, csak ezzel meg az a baj, hogy lényegét tekintve teljesen ellentmond Mátóné cikkének („akadnak ezeknél valódibb, komolyabb problémák is”). Akkor miért hivatkozik rá a tudós szerző? A többi link gyalázkodásom szempontjából irreleváns.
Összegezve a sárdobálásom velejét (heh, képzavar má’ megin’), a cikk olyan jelenséget mutat be, amit mindenki ismer (már aki elhagy épületeket), de e bemutatást is felszínesen, kiáltó szociokulturális műveltségi hézagokkal teszi, idézve irreleváns vagy amatőr cikkeket, alapfokú angoltudással, homofób és életidegen szellemben, viszont borzasztó szakszerűen, a legevidensebb állításait is idézettel alátámasztva. Egy utolsó példa: „A meghökkentő külső mögött gyakran más is megbújik [t.i. mint lázadás]: családi problémák, lelki válságok, szorongás, amelyekről a kamasz nem beszél.” Remélem, nem sok olyan tanár akad Magyarhonban, aki ebből az útmutatóból értesül bármi újdonságról…
A Mátónéhoz hasonlatos emberek pedagógiát oktatnak. Régi szólásmondások helyett (arról, hogy ki oktat) inkább csak annyit: jaj nekünk. Na, megyek, felvágom az ereimet.
NB: Ugyanebben a folyóirat-számban Lénárd András, ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar, érdekes cikket közöl az interneten olvasható laikus pedagógiai nézetekről. Minta: „a pedagógusok […] sokszor cselekszenek úgy, hogy az ellentétben áll a tanult vagy professzionális pedagógiai elméletekkel.” – igen, tudós barátom, mi bizony bemegyünk a gyerekek közé, és – tudod - néha sok szép dolog nem pont a képzelőerőtök és a sok ügyes, ellenőrzött kísérlet szerint működik. További jó egészséget és professzionális, eredményes, hasznos munkát neked is.
[tovább]