A hazug gyerekkönyveket kiveséző sorozatunk mai darabja igazán szerencsétlen percben jött világra. Míg mondjuk Az ágasvári csata című Bogáti-opusz (1961) kiállta az idő próbáját; noha didaxisa egészen fájdalmas, de mulatságos mivolta mentségéül szolgál. Kiskoromban ronggyá olvastam tehát, és midőn elveszett, fáradságot nem kímélve, nem könnyen, antikváriumból ismét beszereztem.
De ma A Nevenincs tér lovagjairól akarok szót ejteni, mert ezt a könyvet Az ágasvári csatával ellentétben valószínűleg senki sem olvasta, amire abból is következtetek, hogy magam is egy falusi művelődési ház leselejtezendő készletéből vettem meg 50.- forintért az idén, kifogástalan állapotban, ami azért húsz évvel a megjelenés után, hát… magáért beszél.
Ideiktatom először is a fülszöveget, majd annak nyomvonalán haladunk, tarts velem, ó olvasó.
„Gondolhatjátok, hogy ahol egy térnek nincs neve, az nem más, mint egy lakótelep. És ha lakótelep, ott gyerekek is vannak. És ahol gyerekek vannak, ott mindig történik valami. Ebben a regényben ráadásul olyan izgalmas dolgok történnek, hogy szinte észre sem vesszük: harsányan kacagva olvassuk végig Tupi és társainak, továbbá a Shakespeare-t idézgető szakállas könyvtárosnak és a nagyszerűen karatézó, szép tornatanárnőnek vidám nyomozását bizonyos gonoszkodó ikrek és tolvajkodó felnőttek dolgában.”
A mottó pedig ez:
„Ezt a könyvet Neked írtam, Rólad szól. Ha elolvastad, kérd meg a szüleidet, olvassák el ők is. Mivel róluk is szól, s így nékik is szól. Azután együtt próbáljátok meg folytatni.”
***
A Délibábnak nevezett lakótelep (valószerűtlen neve ellenére) maga a vérvalóság. Szerző azzal a gyűlölettel fordul irányába, amilyennel mondjuk Dyga Zsombor, Békásmegyer lantosa nem tenné. A közterületeken mocsok van, falfirkák és kutyaszar, az épületek maguk „panelnudlik”, amelyekben nemcsak a falak vékonyak, hanem mindig rossz a lift. Fél oldalt olvashatunk is arról, hogy milyen élmény a másik lépcsőházban felmenni, ha elromlik a mi lépcsőházunk liftje. A házakban a narráció szerint már megjelentek a csövesek, akik irányában leplezetlen megvetés árad: „[a csövesek] megérezték, hogy oda emberi lények is járnak”. Azonban szerző mintha a jövőbe látna, amidőn a magyar társadalmat amúgy metonimikusan ábrázoló lakótelep kettéosztottságáról ír: az alvég és a felvég nem áll szóba egymással, gyerekeik külön iskolába járnak. Ideális tehát a kulissza egy vidám nyomozáshoz.
Gonoszkodó ikrek, tolvaj felnőttek csakugyan előfordulnak itt-ott, de gyakoribb a jó ízlés határán már bőven túlmenően jó fej felnőttek szerepeltetése, ami azért egy gyerekkönyvben még bocsánatos bűn, de bűn. Ami viszont végképp megbocsáthatatlan, hogy a regény vázát a gyerekek/fiatalok és a felnőttek (mármint a jó fej felnőttek) kultúrájának sorozatos ütköztetése adja, amiből mindig az utóbbi kerül ki toronymagas győztesként. Például a fiatalok ellátogatnak a Bádoglavór (!) együttes koncertjére, ahol természetesen mindenki ittas és extatikus állapotban van, kis tömegverekedés is akad. A zenekar amúgy klasszikus zenéből lopja motívumait, ami mutatja a szerző hézagos valóságérzékét éppúgy, mint a könnyűzene iránti lenéző attitűdjét. Bezzeg amikor a főhős szerelmével és annak jó fej anyukájával komolyzenei koncertre megy, nemcsak kurvajól érzi magát, hanem még arra is sor kerül, hogy végre megfogják egymás kezét, amire a vad rockkoncerten nem nyílt mód. (A szerelmi szál amúgy ilyen, a szokásos prüdériánál egy fokkal szolidabb, mert egy ízben megemlíttetik, hogy Kriszti, a szerelem tárgya „talán” már melltartót is hord – emlékszem a saját és korosztályom érdeklődésére, a lányok melltartóihoz fűződő viszonyára hetedikes korunkban, és mondhatom, nem ismerek magunkra.)
Egy másik eset, amikor a könyvtárban lejátsszák a Terminátor első részét videóról. A cselekményről részletes beszámolót kapunk (igaz, Sarah Connor helyett a különben pontos narráció valamiért Mary Brown-nak nevezi a főszereplőt). Aztán a könyvtáros kérdve kifejtő módszerrel rávezeti a nem teljesen érthető okokból a vetítés után nem távozó, majd birkamód okfejtéskövető fiatalokat, hogy mennyire gagyi is a film – „Így bukik a Terminátor” összegez az egyik gyerek az után, hogy felszolgálták neki az időutazási paradoxont, és ezzel illető gyerek elfogadja, hogy az időgép tulajdonképpen már létezik: a mozi, és benne a filmhíradó (!) megőrzi a múltat. Természetesen Shakespeare örök és elpusztíthatatlan, az ő műveit fanatikusan és óraműpontossággal idézi a szakállas könyvtáros, mint amelyek minden élethelyzetben hasznos tanácsokkal szolgálnak.
Shakespeare persze tévés ellenpontot is kap, a Felügyelőt, aki ugyan névtelen, de mivel segédjét Harrynak hívják, Derrick-kel azonosíthatjuk. Vele az a baj, hogy klisékkel operál, és kiszámítható, hogy mikor mi lesz. Egyetértek, a tévés krimik csakugyan ilyenek, a gond az, hogy a most tárgyalthoz hasonló gyerekkönyvek is beleesnek hébe-hóba ilyes hibákba. Khm.
Megemlíteném még, hogy narrátorunk gyűlöli Bud Spencert („duci bumburnyák […] aki úgy aprítja a jónépet a vásznon, mint krumplit szokás a levesbe”), helyette azt vélné kívánatosnak, ha a gyerekek példaképül „Dobó Istvánt, Bornemissza Gergelyt, Toldi Miklóst, Ságvári Endrét” választanák. Ja, Ságvári már bennem is felmerült.
A szerző ezen felül érdekes elképzelésekkel bír arról is: mit tud a számítógép. Mivel ezt a találmányt a fiatalok kultúrájához sorolja, gyakran olvashatunk arról, mi mindenre nem alkalmas, és csak egy bekezdésben ismerteti egy lehetséges felhasználási módját. Na idessetek: a főhős elmegy a számtek zseni gyerekhez, aki betáplálja a komputerbe az adatokat (?), és megkérdezi (sic), hogy milyen közös célért foghatna össze a telep kettészakadt társadalma (!), mire a gép visszakérdezi (sic): „a rongálókra, balhézókra és más szemetelő szemét népségre akarsz vadászni? Arra ott a rendőrség, azért találták fel. Téged meg arra, hogy tanulj, játssz és készítsd elő magad a fölnőttségre.” Jó kis gép, mi? Jobb, mint a Terminátor. Én elfogadnám, ’89-ben pláne elfogadtam volna.
***
A sokszor említett harsány kacagásra két szándékosnak látszó poén is alkalmat nyújt, nemcsak a fentiekhez hasonló sületlenségek. Az egyik: „a tíz üveg sört már nem cekkerben hozza haza, hanem fogyasztás után”, a másik a Bádoglavór egyik dalszövege, amiből sajnos csak töredéket kapunk: „Teddrááá, teddrááá, / anya-kada-tasin-re!”
A nyomozás maga ellenben nem is annyira vidám, mint inkább egy termelési regény adaptált változata. A megtévedt és misztikus pénzkölcsönzők által kényszerített butikos rá akarja venni a Bugyiművek (állami fehérneműgyár beceneve) egyik dolgozóját, hogy egy csomó vég vászonból csináljon selejtet, azt adják el a MÉH-nek, majd az ő, a butikos emberei olcsón megveszik, és divatos, egyedi ruhákat varrnak belőle. Rezső, a Bugyiművek munkatársa azonban nem hajlandó a kamu selejtezésre, ami miatt aztán a butikos három ikerfia terrorizálja. Így a tisztességes Rezső a gyár leányszállóján bujkál a családja értesítése nélkül. A felesége otthon szomorkodik láncdohányzás kíséretében. Közös gyermekük szintén nem mer hazamenni (a miértet ne is kérdezzétek, mert nem derül ki), hanem csövezik, és keresi apucit. Szerencsére főhősünk, Tupi a Bugyiművek vezérigazgatójának fia, ő ráveszi apját, hogy tárgyaljon a butikos Dokán apukával. A vezérigazgató apuka természetesen mindent elintéz, megbékíti a maszekot. A butikba azonban betörnek a békétlen és továbbra is misztikus befektetők, és a kivitelezésből látszik, hogy nem anyagi haszonszerzés, hanem megfélemlítési célzattal (a miértet ne is kérdezzétek, mert újfent nem derül ki). A gyerekek azonban egy presszóban véletlenül hallott megjegyzés (!) miatt megtalálják a lopott holmit, a rendőröket pedig elirányítják a még mindig és immár véglegesen misztikus befektetőkhöz, így a nyomozás megnyugtatóan lezárul.
***
Tudjátok-e, mi a „madzagdaru”? És a „panelefánt”? A „pötyigép”? Annyi bizonyos, hogy nem a szleng elemei 1989-ben, annál inkább a regény modoros, elviselhetetlenül művi nyelvezetének szervetlen részei. A megfejtés amúgy „lift”, „sorház” és „számológép”, ha valaki nem jött volna rá. Ennél is cifrább, hogy az egyik szereplő BASIC- parancsokat kever a beszédébe, természetesen ennek funkciója az egyénítés és a szatíra, csak az a kár, hogy a parancsok előfordulása minden logikát nélkülöz – hogy mást ne mondjak, az egyik fordulat a „print”, amit a szereplő teljesen esetlegesen időnként elrikkant. A másik mulatságos jegye a regénynek a karate-szakkifejezések használata. Ez a küzdősport ’89-ben csakugyan megkerülhetetlen divat volt, jogos a helye a műben, csak az a rendhagyó, hogy a karatés terminusok 20 oldalban zsúfolódnak, akkor viszont gyakran minden magyarázat nélkül, és óriási koncentrációban. Röpködnek a „Yoko-geri-kekomi”-k, aztán mintha elvágták volna – gondolom, szerző félredobta vagy elvesztette a még részben felvágatlan karatés szakkönyvét.
Politikai szempontból a regény narrátora érezhetően nem találja a helyét. Az úttörők kötelező jellegű papírgyűjtését ugyan koldulásnak tekinti (egy oldal erről), de magát az úttörőmozgalmat még mindig hevesen imádja: segítségével a telep összefog, hogy mást ne mondjak. A szocialista tervgazdaság még ideális a számára. Megértő a vezérigazgatóval szemben: az nem tehet róla hogy a gyár termékei nem népszerűek (ugyanis nem lehet a gépsorokat folyton átállítgatni, hogy divatosat gyártsanak rajtuk), de a butikos, a magánszektor egyetlen képviselője is feloldozást kap, a Fifi butikból ugyanis a Bugyiművek mintaboltjává válik (!), ezzel anyagi előnyökhöz és biztonságérzethez juttatva tulajdonosát. Az üzenet tehát erőteljesen a szocialista társadalmi berendezkedés adaptív megmenthetősége – hát, ez annyira nem jött be, de hogy ’89-ben még ezt hitte valaki, az nem vall pengeéles észre…
***
Ráadásnak egy posztmodern gesztus. Az írót nem lehet álszeméremmel vádolni, mivel saját magát is beépíti az elbeszélés katedrálisának falába, de nem azzal a finom eleganciával, mint mondjuk ahogy Kosztolányi az Édes Anna végén dolgozik. Hogy mást ne mondjak, szerző állítja, hogy előbb megírta a fent gyalázott Terminátort, mint a film elkészült volna. Hát lehet, de akkor nem kéne azt annyira ostorozni. Ennél is jópofább viszont, hogy Pötty, az egyik kisgyerek-szereplő kikéri a könyvtárból Bogáti mester már említett örökzöldjét, Az ágasvári csatát, méghozzá így: „Azt mondják, az tökjó könyv, és rengeteget lehet röhögni rajta!” – Mire a könyvtáros: „Majd előjegyezlek”.
Az egészet megkoronázza az az író-olvasó találkozó, amelynek során a szereplők találkoznak „azzal a bizonyos íróval” (mert érdekes módon a „Bogáti Péter” kifejezés nem szerepel a regényben, csak mint Az ágasvári csata szerzőjét említi magát a mester – gondolom, a szerénység foszlánya ez). Szóval író-olvasó találkozó van, ahol „az író” alaposan sárba tiporja és vérig alázza a gyerekeket és fiatalokat (ízelítő: „Mi cikisek vagyunk?” – kérdezi Tupi, miért nem ír a szerző erről a korosztályról, s erre az író: „Talán nem? – vágta vissza. – Lassan nem lesz szülő, nem lesz tanár, különösen tanárnő, aki kordában képes tartani benneteket! Ezt írjam meg?!” vagy például: „A világ már csak olyan, amilyen, és ha lehet is rajta segíteni, az nem a ti dolgotok!”), de azok nem otthagyják, hanem hagyják neki, hogy egy csapásra megoldást kínáljon a bajokra: „az író” kitalálja, hogy szervezzenek egy iskolákon átívelő úttörőcsapatot, sőt nevet is ad neki, a regény címét: A Nevenincs tér lovagjai.
A mű születésekor Bogáti mester 65 éves volt, így nem csoda, hogy semmi fogalma sincs a kamaszok világáról, beszédmódjáról, problémáiról, ehhez hasonlóan felszínes és zavarba ejtően naiv a rendszerváltás idejéről alkotott képe („Átmenetben vagy, mint ez az egész nagy Délibáb itt körülöttünk.”). A regény tulajdonképpen egy a gyerekeket szíve mélyén műveletlenségük miatt engesztelhetetlenül megvető, ám nevelésüket édes mázba vont keserű pirulákkal helyrerántani kívánó, vagyis a lehető legrövidebb terjedelembe a lehető legtöbb tanulságot bezsúfolva rendíthetetlenül alkotó fáradt öregember „harsány” és „vidám” átkozódása. Ez az utolsó megjelent regénye.
A mester idén lesz 85 éves, jó egészséget kívánok neki. Köszönöm Az ágasvári csatát, de hálás vagyok a sorsnak, hogy jobban emlékszem 1989-re, mint amennyire ő ezt talán szeretné.
[tovább]
Bejegyzések
