Diákhatározó (3) – Aki magánórákat vesz

A tanuló, aki magánórákat vesz, tulajdonképpen nem más, mint a pedagógusoknak hobbijuk űzését anyagi úton lehetővé tevő, kényszerhelyzetben lévő individuum.

Ha nem lenne, a pedagógusnak nem volna módja arra, hogy délelőttönként az állami szférában (nagyjából) ingyenmunkát végezzen – hacsak mondott pedagógus nem házasodik megfelelően jól eleresztett termékmenedzserekkel, vagy inkább (minimum) önkormányzati képviselőkkel.

Folyamatában szemléltetném három tipikus magántanuló-magántanár viszony útjának lefolyását. Az egyszerűség kedvéért magyarul.

---

Első verzió, a ritka:

Diák felhív:

• XY ajánlott, őt is Te készítetted fel a középfokúra, és azt mondta, hogy te vagy a főnyeremény.
• Igen, emlékszem rá, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, de nem tudom, hogy ha benned ilyen magas elvárásokat keltett, vajon meg tudok-e felelni… (álszerény)
• Én mindenképpen téged szeretnélek.

Találkozunk:

• Miből szeretnél tanulni, könyvből, vagy fénymásolatokból…
• Amit javasolsz, a lényeg, hogy menjen, hogy rendesen megtanuljak, nagy szükségem lenne arra, hogy jobban boldoguljak a munkahelyemen, tudod?
• Nyelvvizsgára felkészüljünk?
• Nem is annyira a papír a lényeg, de ha már ott tartunk, akkor jó, ha van valami visszajelzés, akkor elmennék nyelvvizsgázni, ha felkészültem rá.

Tanulunk:

• Kérdeznélek a szavakból, így az óra elején.
• Persze, csináljuk, az első tíz oldalt néztem csak át ugyan…
  (miután minden szót tudott:)
• Nagyon jó, csak így tovább, ügyes voltál. Nézzük a házi feladatot.
• Oké, de volna néhány kérdésem is hozzá.
  (miután kiderül, hogy két hibája volt, és a kérdései jó megérzéseket takarnak:)
• Ilyen feladatból adhatnál még többet.

Vizsgázik:

• Szia, most lett vége a szóbelinek, tudunk most beszélni?
• Szia, persze, mondjad. Milyen volt? Hogy ment?
• Hát, először eléggé féltem, de aztán láttam, hogy kedvesek, mosolyognak, egyszer éreztem azt, hogy még kéne beszélnem valamit, de akkor nagy nehezen összehoztam még két mondatot…

Írásbeli 80%, szóbeli 75%

---

Második verzió, a gyakori:

Diákkal levelezünk:

• Tisztelt HJK, honlapján olvastam, hogy van szabad időpontja vasárnap éjjel, ez nekem nagyon megfelelne, heti egyszer 30 percben, ha lehet […]
• Tisztelt XY, akkor javasolok egy ingyenes szintfelmérőt, de jelezném, hogy heti 1 x 30 perc a szóbeli készségek elsajátítására kevésnek bizonyulhat […]
• Kedves K, sajnos nekem csak ennyi időm van angolt tanulni […]

Találkozunk:

• Miből szeretnél tanulni, könyvből, vagy fénymásolatokból…
• Hát nézd, én már életemben annyi tankönyvből tanultam, soha egyik se vált be, vannak bennük ezek a hülye képek, meg színes az egész, nekem nyelvtan kell, táblázatok, érted… Akkor már inkább a fénymásolatok.
• Nyelvvizsgára felkészüljünk?
• Nekem KELL az a nyelvvizsga, érted, legkésőbb egy hónap múlva, mert állást változtatok, és akkor kezdek az új helyen, be kell mutatnom a papírt. Ha máshogy nem megy, akkor, érted, megveszem a nyelvvizsgát má’.

Tanulunk:

• Kérdeznélek a szavakból, így az óra elején.
• Hát ne haragudj, most nem nagyon volt időm tanulni, így nézegettem a buszon az első két oldalt, de nem hiszem, hogy…
• Na jó, akkor nem kínozlak ezzel. Nézzük a házi feladatot.
• Na, AZT megcsináltam, az tuti jó lett, ez tök könnyű volt. Most fejeztem be, az előbb.
  (miután kiderül, hogy két jó megoldása volt a húszból)
• Ez olyan hülye feladat volt amúgy, csináljunk inkább nyelvvizsgateszteket.

Vizsgázik:

• Szia, gondolom, most lett vége a szóbelidnek, tudunk most beszélni?
• Szia, hát elég szar volt, érted, láttam azon a csávón, hogy utálja a képemet, olyan szemétségeket kérdezett, meg így látszott, hogy direkt azt akarják, hogy jöjjek még többször, és még keressenek rajtam egy rakás pénzt. Na de ide vissza nem jövök, csak amikor jövök megfellebbezni az írásbelim eredményét.

Írásbeli 28%, szóbeli 40%

---

Harmadik, a kivételes eset:

Diákkal beszélek személyesen:

• Figyelj már, kéne nekem egy nyelvvizsga, kicseréljük a személyibe’, meg így, meg úgy… Különben nem kapok diplomát.
• Hát jó, de… [...]
  (morális és technikai kifogások, részben tessék-lássék)
• Ne parázzá’, megoldjuk. Tessék a zsé.

Vizsgázok:

• Szia, gondolom, most lett vége a szóbelinek, tudunk most beszélni?
• Szia, persze, mondom is. Hát elég szar volt, nagyon kellett vigyáznom, hogy ne legyek túl gyors, az írásbelin könnyebb volt, mert ott előre beírtam kb. 20% rossz választ, és akkor a többire már nem kellett figyelni, de itt elég necces volt. Ezért gondoltam, visszaveszek a kiejtésemből is.
• Köszi, biztos jó lett, ajánlhatlak másnak is?
• Köszi, de inkább ne csináljunk ebből rendszert…

Írásbeli: 88%, szóbeli: 90%
[tovább]

Tanárhatározó (4) - A humorzsák

Az 1981-ben az év viccének választott tréfát a mai tizenévesek éppúgy nem ismerik, mint a Ki Mit Tud? korai parodistaszámainak poénjait – ilyen és ehhez hasonló szerencsés véletleneket aknáz ki a humorzsák tanár, aki bizonyára mindvégig a Ludas Matyi hűséges előfizetője és a Maksa Híradó törzsnézője volt.

Amikor először belép egy osztályba, már húsz éve ugyanazzal a poénnal mutatkozik be, amelynek elmondása közben már nevet, míg a megszeppent elsősök arcán valami egészen sajátos kifejezés jelenik meg. A humorzsák ezt nem veszi észre, mert a vicctől addigra már a könnyei potyognak. Később is megfigyelhető, hogy meghatározott pedagógiai szituációk pavlovi reflexként váltják ki belőle a mindig alkalomhoz illő humoros kifejezést.

A faj tipikus egyede bármikor fejből idézi a következő művek bármelyikét (ami természetesen a műveket magukat nem minősíti):

• Romhányi József: Szamárfül,
• Karinthy Frigyes: Így írtok ti (de kizárólag a Babits-paródiákat),
• Milne: Micimackó.

A humorzsák nemcsak az intellektusra hat villámcsapásszerűen, hanem jól felismerhető fiziológiás tüneteket is produkál, így például van neki egy sajátos nevetése, amely talán leginkább ahhoz hasonlítható, mint amikor a beindított porszívó csövének végére sztaniolpapír tapad, miközben a berendezést kezelő háztartási alkalmazottba éppen életlen kést szúr egy asztmás vérmedve.

A fajnak két alfaját különböztethetjük meg: az egyik hónaljig húzza ódivatú szövetnadrágját, a másik pedig beszédhibás, és gyakran vissza kell szívnia a szájürege sarkában kicsordulni készülő nyálat. Egy példányban mindkét sajátosság előfordulása minden bizonnyal Természet édesanyánk legbizarrabb alkotása lehetne, de ennyi humorérzéke Neki aztán garantáltan nincsen.

Ami mármost a faj pszichéjét illeti: meg van győződve róla, hogy a diákok kedvenc tanára ő, és nem is sejti, hogy bizonyos értelemben ez igaz is.

[tovább]

Kedvenc idézeteim

Az internetes aforizmagyűjtemények nagy hiányossága, hogy kizárólag szerelemről, öregségről, családról, meg más lerágott csontokról tartalmaznak jól bevethető szellemes mondásokat. De ez nem maradhat így, íme, egy csokorral (hah, mekkora közhely) kedvenc alternatív aforizmáimból.

• „Az életnek tanulunk.” (ismeretlen) – Igen, kovalens kötések, elektrolízis és Petrarca-szonettek között élünk mindahányan. Pedig tényleg.
• „Az autóban nincsen szekrény.” (P. Zsuzsanna tanító) – Ezt akkor hallottam, amikor általános iskola alsó tagozatában megkérdezték, milyen részekből áll egy gépjármű. Olvasván az Ezerféle autó című szakmunkát, karosszéria helyett annak magyar megfelelőjét, a „kocsiszekrény” kifejezést mondtam hozzászólásomban, vesztemre.
• „Ha valamit igazán szét akarsz kenni, nem akarsz határozott állást foglalni, alakíts az ügyben bizottságot. Minél több résztvevő van benne, annál jobb.” (S. Géza oktatáspolitikus) – A nagy ember ezt egyetemista koromban tanította nekem a Közoktatás-politika című speckol alkalmával. Azóta figyelem a világot, és belátom, nem volt hiábavaló felvenni ezt a tanegységet.
• „Néha könyvet is olvasok, // de nemcsak tündérmeséket, // mert én is kijártam az iskolát.” (D. Rózsi, zeneművész) – Vajon mennyi lehet most az általa olvasott könyvek között a tündérmesék aránya? Nagyobb lett-e, vagy kisebb, amióta a fenti szöveg megszületett?
• „Könyvet lopni nem bűn.” (egy vadkankülsejű, Zrínyi-rajongó, mizogün professzor, Eötvös Loránd Tudományegyetem, magyar szak) – Loptam is az ELTÉről egy sorozat művészetelméleti könyvet nagy nekibuzdulásomban. Még az sem szegte kedvem, hogy egy szemináriumi szobában hevertek egymás tetején, három centiméter vastag porréteg alatt, így nem lehet őket igazán jó lelkiismerettel az ágyban olvasni.
• „riporter: Maga értelmiségi? – felvonuló: Nem, én tanár vagyok.” (Gálvölgyi János egyik műsorából) – Annyian védik itt a Nők Lapját, hogy beláthatjuk, a komikus evvel bakot lőtt, faviccet sütött el.
• „El kéne döntenünk, hogy milyen iskolát csinálunk: elitgimnáziumot, vagy gettóiskolát a négereknek.” (egy korábbi munkahelyem korábbi igazgatója, biológiatankönyv-szerző) – Nem, tényleg nem mind értelmiségi, aki tanár. Abban az iskolában olyan tanár is akadt, aki egy kifulladt gyereknek az „Auschwitzban örültél volna ennyi levegőnek” tréfás kiszólást bírta mondani.
• „Én tényleg egy axióma vagyok.” (G. János, tanár, elitgimnázium) – A mókás tévedést valójában kiprovokálták. A derék ember ugyanis annyi axiómát mondott, hogy egy tanítványa megjegyezte: „A tanár úr maga is egy axióma” – és ő csak felült a rosszízű provokációnak.
• „Én vagyok a rock and roll.” (G. János, tanár, elitgimnázium) – Talán a szakember a fenti baklövést akarta jóvátenni ezzel a más alkalommal elejtett megjegyzésével.
• „Milyen szép is ez a mi hivatásunk.” (két tanárbarátom és én).

[tovább]

Szülőhatározó (2) – A szittya

„Mikor tanulja meg végre a gyerek, hogy a felnőttlét nem szórakozást jelent, hanem vért izzadni a nemzet szolgálatában?” – szegezte egyszer egy általam tartott szülői értekezleten egy nagyon magyar apuka egy kevésbé magyar apukának. Igaz, az se volt normális, de most mégis az ősmagyar szülőről lesz szó.

Az ősmagyar szülő már a rendszerváltás előtt is ősmagyar volt, csak akkor még belül. Utána azután folyamatosan ütköztek ki külsején is a semmivel össze nem téveszthető jegyek. A gyerek meg, szegény, mintakövető lévén, nem áll igazi válaszúton.

Rendszerint már a neve predesztinálja a kölköt: minimum Csaba Bendegúz Kötöny szegény, húga pedig minimum Csenge Kösöntyű Hajna – persze csak akkor, ha már a rendszerváltás után születtek. Gyermekágyánál magyar regéket és mondákat olvasnak fel neki, hogy előre beoltsák a globalizált Grimm-mesék ellen. Karácsonykor a pártus herceget ünneplik, akit anyja (mint azt a félkegyelmű Pörzse Sándor kacagtató műsorából tudjuk) „kis Kerecsenemnek” becézett, ebből származik „karácsony” szavunk.

A gyerek egyszerre tanul meg írni és rovásírni, és az még a jobbik (höhö) eset, ha csak cserkésznek íratják be, de Magyar Szigetre azért nem viszik ki. Társaitól megtanulja aztán a Kárpátia és a Romantikus Erőszak szeretetét, és ruhatárába apránként bekerülnek a csodaszarvasos pólók is, meg persze a nagymagyarország-térképes kapucnis pulcsi, hogy az említett tekervényes vonal mindig vele lehessen, ne csak apuék autóján lehessen három példányban látni.

Megvannak a megfelelő gimnáziumok a kis szittya számára; jobb helyeken a diáknapokon elhívnak egy-egy palesztin előadót, hogy meséljen nekik a cionisták túlkapásairól, illetve elviszik őket solymászni is. A minap a buszon hallottam olyat (becsszó), hogy két kölök arról beszélt, hogy a történelem esszéjüket rovásírással kell beadniuk.

A magyarórán mármost ezek a szegény agymosottak kizárólag olyan művek iránt mutatnak érdeklődést, amelyben heroikus főszereplők nagy tetteket visznek véghez (így az 1850 után keletkezett színvonalas művek gyakorlatilag kiesnek). Fintorogva és csak végszükség esetén olvasnak olyan hígmagyarokat, mint Örkény vagy József Attila, de Radnótinak a Nem tudhatom miatt megbocsátják, hogy zsidó volt. Hiányolják a tananyagból a Wass Albert-szintű túlírt nemzeties fost, és nem értik, miért tanulunk olyan sok világirodalmat a magyarórán. A „finnugor” kifejezés természetesen szitokszó, amiről úgy tudják, hogy maguk a „nyelvcsalád” tagjai sem veszik már komolyan.

A szülők mindezt természetesen minden fórumon – így szülői értekezleten, fogadóórán, feljelentésben – képviselik és támogatják, mint a bevezető példám is mutatja. Gyönyörű az is, hogy ezt a gondolkodásmódot egyedül helyesnek tételezik fel, és nem pusztán elítélik a másként gondolkodókat, hanem meg is lepődnek rajta, ha élőben látnak ilyet. Talán azért, mert a másik oldal be tudja fogni a nemzetidegen pofáját, és nem deklarálja lépten-nyomon a világnézetét. Vagy lehet, hogy utóbbiak tudják, hogy ez a fajta nemzeti szellem csak egy 19. századi találmány, köze nincs a történelemhez... mondjuk, a mához sincsen, persze.

Nekem személy szerint (mivel libertariánus vagyok) jelenleg nincs pártpreferenciám, órán sem politizálok, de ha netán eljönne az ő országuk – bocsánat, Mária országa (aki sokak szerint ugyan nem volt magyar, de persze ez aljas hazugság) -, remélem, meghagyják a munkám, és fogok tudni venni a hentesnél grillezett turult két hátrafelé nyilazás órám után, a lóáldozás előtt.
[tovább]

Szócikkek a (nagyon) kislexikonból (1)

Rövid szemelvények egy hiánypótló oktatásügyi kézikönyvből. Első rész.

fogadóóra – a tanár verbális védekező mechanizmusainak begyakorlási terepe; összejövetel, amelynek során a szülő lerántja a leplet a tanár pedagógiai baklövéseiről, illetve a pedagógusnak módja nyílik bebizonyítani a szülő totális inkompetenciáját.

minőségbiztosítás – adminisztratív fogalom; nagy mennyiségű, részben az adatvédelmi törvények megszegésével gyűjtött személyes adat együttesét eredményezi. Az adathalmaz több szempontú többszörös kinyomtatásával létrejött iratkupac segít fenntartani a látszatát annak, hogy a tanárok nem tehetnek meg akármit.

minőségi bérpótlék – bruttó pénzösszeg, amelyet az iskolavezetéssel baráti kapcsolatot ápoló pedagógusok kapnak (kaptak?), az általuk sütött sütemények ízének színvonala alapján.

NAT – Nemzeti Alaptanterv; írott malaszt, amely a megtanítandó tananyagot tartalmazza, és amelynek hatóköre a folyosón, az osztályterem ajtajánál végződik.

szakfelügyelő – régészeti fogalom; iskolákat járó kedves és korosodó hölgy, aki az átkosban fenntartotta a látszatát annak, hogy a tanárokat szakmailag ellenőrzik.

szülői munkaközösség – iskolaigazgatók személyes sármjának / szexepiljének megcsillantására szolgáló, évente kétszer ülésező csoportterápiás foglalkozás. Funkciója az iskola feletti szülői kontroll illúziójának megteremtése.

vendetta – ellenszenves, buta, protekciós gyerekek felzárkóztatására történő pedagógia kísérlet.
[tovább]

"Vezérül, a lángoszlopot"

Március 15 apropóján szeretnék szólni az irodalom feladatáról, hiszen az események sűrűjében valósággal hemzsegtek irodalmi nagyjaink.

Már alsó tagozatban úgy magyarórán, mint iskolai ünnepélyeken Petőfi Sándor alakja úgy ábrázoltatik a tanulóifjúság épülésére, mint aki (majdhogynem) egyszemélyi felelőse a ’48-as eseményeknek, aki a „szűrös-gubás embereknek” ír, felrázza őket, azt’ jöhet a forradalom. Ritkán említik meg, hogy nemhogy nem olvasták őt a szűrös-gubás emberek, de mások is csak csekély számban, és hogy művészete nem kiváltója, hanem következménye a kor eseményeinek.

Mindez persze nem csökkenti Sándor érdemeit, magam is nagy rajongója vagyok.

Viszont remekül illusztrálja társadalmunknak azt a hajlamát, hogy a rendelkezésére álló tényanyagból koncepciózusan szemezgessen, saját történelemfelfogását illusztrálja műalkotásokkal. Hogy mást ne mondjak, hányan emlegetik a nemzet Sándorának több nyelvre kiterjedő kompetenciáját, embergyűlölő (s ezért sokkal szimpatikusabb) korszakait, vagy hogy mekkora bizniszmen volt, amikor a Tízek Társaságát létrehozta, hogy megzsarolják együtt a lapkiadókat a magasabb gázsiért… ugye, hogy senki? De ez vajh miért nem lényeges?

Megmondom. Azért, mert itt még mindig egy csomóan azt hiszik, hogy az irodalom a nemzet és az egyén sorsának alakítója, társadalmi reakciók kiváltója, gondolkodásmódok megváltoztatója. Ebbe nem illik embergyűlölet, a pénz szeretete, a kicsapongás, a jellemhibák. Itt mindenki azt várja a múlt nagy egyéniségeitől, hogy makulátlan jellemek legyenek, akiknek az élete kizárólag például állítható momentumok sorozata.

Kár, hogy ilyen nem volt egy darab se. Kossuth sikkasztott, Berzsenyi megtiltotta nejének, hogy olvasson, Vörösmarty szifiliszben halt meg, Krúdy a bajszos nőket szerette, Kosztolányi drogfüggő szoknyapecér volt, Balassi nőket erőszakolt meg, Jókai protekciózott, hogy veje gusztustalan körképe elkészülhessen, satöbbi, satöbbi.

De baszki ettől még egyik nagyobb volt, mint a másik! Platón nem minden idők legokosabb embere volt, ha történetesen a fiatal fiúk iránti testi vonzalmat speciel többre értékelte a nők iránt érzettnél? De az volt.

Hogyan lehetne az irodalom életek megváltoztatója? Tedd a szívedre a kezed, kedves olvasó, hányszor fordult elő veled, hogy nemhogy végigolvastál egy a gondolkodásmódoddal szöges ellentétben álló irodalmi művet, de azt utána nem megvetendő emlékeid közé suvasztottad el, hanem mentális pálforduláson mentél keresztül miatta?

Mi tehát az irodalom (sőt a művészet) feladata? Szerintem semmi. Nincs feladata. Ettől annyira értékes, ettől nélkülözhetetlen, ezért nem tudunk nélküle élni. Mi más van még ilyen?

Ja, és amúgy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, ofkorsz.
[tovább]

„Zakatol a szív, de meddig még?”

Biztos ismerik a régi viccet: „Miért jó a csigának?” Válasz: „Nem is jó a csigának.” Ma pediglen felteszem a kérdést, miért jó a közalkalmazottnak.

Generációm nevében beszélek. Gimnázium végén, amikor már nem kellett hegesztőszemüvegen át nézni a szocializmus építésének fenn ragyogó csillagát, nemcsak pályát választottunk. Kiválaszthattuk, hogy hogyan viszonyulunk az újmódi kapitalizmushoz. Én a gyávák útját választottam – akkor legalábbis úgy éreztem –, vagyis hogy maradok állam bácsi óvó karjai között, elvégre a tanári hivatást ő finanszírozza (már amennyire).

Tudtam tehát, hogy nem ebből fogok meggazdagodni, és hogy lúzernek fognak tekinteni az akkortájt emvéjezni kezdő, majd később kevés darabot eladó autókereskedések ügyfélkörét alkotó osztálytársaim. Hiszen cserébe bejelentett állásom lesz, fix fizetéssel, soha nem fognak kirúgni, nyáron két hónap szabadságom lesz, azt csinálom majd, amit szeretek, és társadalmilag hasznos lesz, amit teszek.

Minden meg is valósult, természetesen.

Bejelentett állásom lett – így nem lehet adóelkerülő az ember (csak a magánórái után :-); fix fizetésem lett – volna, ha nem variálnák minden évben az óraszámomat, és nem kéthavonta fizetnék ki a túlórákat teljesen követhetetlen pénzügyi mesterkedések útján; soha nem fognak kirúgni – gondoltam én, de egy helyről már kirúgtak, egy másikról majdnem, és manapság már én vagyok azon a ponton, hogy elég a sok örömből; nyáron két hónap szabadságom lett – az ezredforduló előtt egy kicsivel, azóta végigdolgozom a nyarakat, hogy év közben legyen megélhetés (de ez nem jelenti azt, hogy minden cimbora be ne szólna a kéthavi nyári pihenésért); azt csinálom, amit szeretek – délelőtt, aztán délután megkeresem rá a pénzt, de olyan munkával, amit rühellek, és nem hagy időt a magánéletre; társadalmilag hasznos, amit teszek – csak kár, hogy annyi a hülye a társadalomban, hogy ma már úgy látom, esélyem sincs.

Közben olyanokkal vagyok összezárva, mint például egy híres okos ember egyik tesója, testnevelő, aki azt mondta értekezleten, hogy „A gyereknek komplexumai vannak”, vagy olyanokkal, mint az a kollégám, akivel megüzentem az osztályának, hogy tanulják meg A XIX. század költőit – és erre az illető tanerő megkérdezte, hogy nem lesz-e ez így egyszerre túl sok.
Ezért az utóbbi időben egyre gyakrabban gondolkodom azon, hogy ezt abba fogom hagyni – és akkor Önöknek sem lesz többé ilyen szórakoztató olvasmányuk, mint ez a blog.
[tovább]

Lírai beszámoló arról, hogy valójában mindannyian egyformán kreatívak vagyunk

A mi sulinkba 2001 óta nem jár József nevű diák, ám tavaly óta van már egy Patrick.

Újabb időkben egyre elkerülhetetlenebbnek látszik, hogy megérkezzenek a Robinok, a Kevinek és a Dzsesszikák, ami talán a második hullámnak nevezhető. Az első hullám az ősmagyar nevű gyerekeké volt, az utóbbi négy-öt évben minden osztályban akadt egy-egy Csömödér, Vajk, Magor vagy Bendegúz.

2007 óta nincs iskolánkban mégsem Árpád, Béla soha nem is volt, amióta itt dolgozom. Géza se. Úgy látszik, valamiért az Árpád-házi királyok közül csak László igazán népszerű, de az se nagyon. Ja, és volt egy-két Kálmán.

De a legérdekesebb megfigyelés, hogy a Szamanták, Csengék, Márkok, Koppányok, Bencék, Zsanettek, Villők szülei még mind szürke, közönséges, hétköznapi Pálok, Zsuzsák, Lajosok, Imrék, Sándorok vagy Ilonák voltak.
[tovább]

Szülőhatározó (1) – A benyomó

A közoktatás majdnem minden szereplőjéről írtam már valami sértőt, legfőbb ideje, hogy a pedagógusi munka legnagyobb kerékkötőiről is lerántsam a leplet, a szülőkről.

A szülő-téma eddig azért hiányzott a kipécézettek közül, mert – legalábbis ahol én (még) dolgozom –, meglepően nagy számban fordulnak elő közöttük teljesen normálisnak mondható típusok, vagyis olyan egyedek, akik teljesen kétségbeesve figyelik ivadékaikat abban a bizonyos egy-másfél évben, amikor minden kamasz meghülyül, ám ezalatt az idő alatt ugyanúgy nem követnek el semmi jóvátehetetlent, mint ahogy előtte sem tették, és így a meghülyült kamasznak módja van relatíve adekvát felnőtté válni. Jellemzi az efféle szülőket még az is, hogy noha gyerekeiket szeretik, mégsem gondolják hibátlannak és tökéletesnek. A tanárt nem tekintik mizantróp, frusztrált lúzernek. Az ilyen szülőket tehát nem szeretném megbántani, de tény, hogy nincs is bennük semmi érdekes. Ezért inkább azokról szólnék, akik nem pont így képzelik el az iskolai munkát, és abban sarjaikat.

A mai esetünk az a szülő, aki benyomja satnya és tuskó leszármazottját egy annak tudásához messze nem illő középiskolába. Ezt azért teszi, mert úgy gondolja, hogy bár az osztályzatai nem lesznek túl jók, de legalább jó kezekben lesz. Csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a szüntelen kudarcélmények nem feltétlenül jellemformáló hatásúak. A gyerek vagy depressziós lesz, vagy megtanul amúgy istenigazából sumákolni, lógni és hazudni, vagy – leggyakoribb esetben – mivel eszével nem tud kitűnni az osztályban, tahóságával fogja a lázadó korszak vezérének szerepét felvenni, és így mérgezi a közösség hangulatát.

Finom bukét ad ennek a gyakori folyamatnak (bocs a képzavarért), amikor aztán a benyomott gyerek szülője elkezdi kifejezni elégedetlenségét az iskolában folyó munka színvonalával kapcsolatban, felrója a tanároknak, hogy nem tudják a gyereket „elvarázsolni” – ergo magukra vessenek, ha gondok vannak vele.

Nem is lehet ezért akárkiből ilyen szülő – kedves eset, amikor a felmenő az adott iskola tanára, így nemcsak benyomni tudja a kölköt, de közelről tudja monitorozni tanárkollégái pedagógiai baklövéseit (azaz minden, gyermeke megrendszabályozására tett kétségbeesett kísérletüket).

Képes még ilyen gyereket az iskolára oktrojálni a fenntartó húsosfazeka körül csoportosuló lévnyalók szinte bármelyike. Egy-egy alpolgármesteri unokaöcs vagy a kulturális bizottság jegyzőjének csemetéje nyilván nem fog a lakótelepi panelból készültbe járni…

Az sem volt rossz, amikor osztályfőnök lettem (szándékosan nem írom ide, mikor), tévedésből a gyerekek sokféle papírjával együtt (anyakönyvi kivonatok, ilyesmi) odaadtak nekem egy, az igazgatóhoz címzett levelet: "XY vagyok, a miniszterelnöki hivatalban dolgozom. Kérem, hogy fiam, NN sikertelen felvételijétől eltekinteni szíveskedjenek."

De a legszánalmasabb az iskolavezetéssel baráti szálakkal összekötött csoportozat, az ilyet arról lehet felismerni, hogy ha nagy néha beteszi a lábát az intézménybe, akkor csak az iskolavezetés megfelelő tagjával konzultál, miután azt jobbról-balról megpuszilta, de a gyereket ténylegesen tanító pedagógusokkal szinte sohasem - vagy ha mégis, akkor azután a puszizkodós főnökségi taghoz vezet az útja. A saját osztályomban a talán legviccesebben ostoba gyerek az iskola egykori igazgatóhelyettesének a háziorvosának a lánya volt, mellesleg funkcionális és tényleges analfabéta.

A fenti szülőfajta bűne még, hogy egy érdemes gyereket kitúrt az iskolából, akinek már nem jutott hely a felvételi eljárás során, de ez nyilván szóra sem érdemes, a saját gyerekéért mindent megtesz az ember. Ha hagyják neki.

Az én nem elsősorban egyenesnek és karakánnak mondható főnököm mindig arra hivatkozik, hogy a protekciós gyerekek sokfélék, és nem mindegyikkel van gond, meg hogy normál eljárásban is bekerülnek ide nem való kölkök – és valamiért ebből azt szűri le, hogy elvtelen magatartásával nincs semmi baj. Hivatkozik arra, hogy nem utasíthatja vissza a fenntartók benyomottjait, mert akkor az iskola nem kap pénzt (igen, mert így kap). A tanulmányok vége felé meg arra hivatkozik, hogy ha ennyi ideig nem buktattuk meg vagy tanácsoltuk el a kölköt, akkor most már nem tehetjük meg. Azt ilyenkor nem említi, amikor időközönként konkrétan megtiltja egy-egy protkós gyerek megbuktatását vagy eltanácsolását. Kedvenc esetem, amikor egy kolléga-gyereknél törvényi szabályozásra hivatkozott, ami miatt a gyereket nem lehetett megbuktatni. Írt egyikünk az osztályozókonferencia után az oktatási ombudsmannak, aki hamar megválaszolta, hogy az egész hivatkozott rendelkezés nem is létezik. De addigra már a kis lurkót át is engedtük.

Igazgatónk persze csak faktot tart, abban ilyen gyerekeket szinte soha nem kell tanítania.

Az ilyen gyerekből eddig több tucatot láttam. Tudják, hányból lett rendes, autonóm, önfenntartó, a közösségre nézve hasznos polgár? Tudják? Szerintem tudják.

Így tehát ez egy olyan játszma, amelynek kizárólag vesztesei vannak: a kitúrt gyerek, a tanárok, az iskola, a közösség, hosszú távon a társadalom, és aki miatt az egészet csinálja az a hülye, búvalbaszott szülője: a benyomott gyerek maga. Mégis, a bíró ezt a játszmát valamiért nem fújja le.

Ahogy végigolvastam a fentieket, erős ingerem támadt, hogy ezt a postot itt most abbahagyjam, slusszpoénnak – már nem is tudom, miért – egy Vörösmarty-idézetet írok búcsúzóul. „Ezzé lett magyar hazátok.” Bocs a pátoszért.
[tovább]

Tíz különbség (2) - A tanáregyéniség

Részben folytatva a múltkori posztot, íme tíz különbség, amely egy úgynevezett tanáregyéniség és a Terminátor között fennáll.

1. A Terminátor nem ijed meg, ha felugró ablakot lát.
2. A Terminátor egy gyerekkel sem kivételez.
   
3. A Terminátor átlátná a fénymásoló kezelőfelületét, ha használnának olyat a nukleáris armageddon után is.
4. A Terminátornak nem kell szertáros.
5. A Terminátornak csak egy viszonylag rövid halállistája van.
6. A Terminátor inkább utazik az időben, és nem próbálja megállítani vagy visszaforgatni.
7. A Terminátorból jó folyosóügyeletes lenne, mert akármeddig tud állni feleslegesen.
8. A Terminátor mindent vörösben lát, és ezt tudja is magáról.
9. A Terminátorok számára nincs továbbképzés drámajátékkal.
10. A Terminátort nem az infarktus, a gyomorfekély, a magas vérnyomás vagy a depresszió öli meg, csak az olvadt fém.
    

[tovább]